Most már biztos: egy inhumán entitás blaszfémikus befolyással támadja a hitemet.

Ha csak abból indulok ki, mekkora karriert futott be Ed és Lorainne Warren a poltergeist-, ördög- és démonűző közösségben, és hány legendás eset fűződik a nevükhöz, tuti lesz még folytatása a Démonok között, azaz Conjuring-filmeknek. Pedig a második sorfilmet, az angliai enfieldi szellemjárást feldolgozót elnézve nem biztos, hogy kéne. (Van egy harmadik film is, az Annabelle, ami előzményfilm, és az első epizód előtt játszódik, de sajnos az lett a trilógia eddigi legrosszabb filmje.)

Pedig minden megvan ebben a horrorban is, aminek meg kell lennie egy ördögűzős, szellemjárta házas filmben, csak éppen azon a ponton túl nem nagyon működik, hogy az ember kis híján kiugrik a székből, amikor valami rémpofa a sötétből ráüvölt. 

A film, az elsőhöz hasonlóan egy ismert esetet dolgoz fel, az 1977-79 között, Angliában történt szellemjárásét. Az azóta is sokat vitatott (de most komolyan, van olyan szellemjárás amit NEM vitatnak?) eset egy négy gyermekét egyedül nevelő nővel esett meg, aki egy nap, nem sokkal azután, hogy az eleve lerobbant házának pincéjét elöntötte a víz és kis az áramszolgáltató ki akarta kapcsolni a villanyt, mert nem fizették a rezsit, arra ment haza, hogy szellem költözött a házba, pontosabban a két lányába.

A lányok egyszerre alvajártak, különös hangon hörögtek, és kerek, harapás és/vagy égésnyomokra utaló jeleket véltek felfedezni a testükön, a házat meg egy vicces kedvű/idegbeteg szellem teljesen leamortizálta azzal, hogy a bútorokat úgy tologatta, mint egy hatéves gyerek a csattogós lepkét a játszótéren. 

Az eset alaposan dokumentált, több filmes és tévés feldolgozása is készült, de ez ne riasszon el senkit tőle, mert a Démonok között 2 tud újat mutatni: ez ugyanis két film egyben. James Wan, aki arra épített karriert, hogy szellemjárta házakról forgatott filmeket, fogta a valós ügyben annak idején csak érintőlegesen szereplő Warrenéket, az első Démonok között főhőseit, és belehelyezte őket ebbe a történetbe, sőt, főszereplővé tette őket. Ezzel csak az a baj, hogy a történet két, összeerőszakolt fele nem mindig működik.

A film azon a zsigeri szinten, amin az ember megijed, ha mögötte becsapják az ajtót, még úgy ahogy működik is. Wan, és ezt most jó értelemben értem, az a tisztességes iparos, aki nem akarja megint feltalálni a meleg vizet, ha az elmúlt 100 évben sikeresen lehetett azzal a frászt hozni a mozinézőkre, hogy a sötétből előugrik egy Marilyn Mansonnek fazonírozott apáca, és hörög, akkor ez most is jó lesz a népnek, gondolta, és pont azokkal az eszközökkel igyekszik kiborítani a moziban ülőket, amikkel az előző filmjeiben (Insidoius 1-2, Démonok között ) is élt. És ezek a jelenetek még működnek is, ami azért fura, mert pontosan tudjuk, hogy ha egy kisgyerek egy sötét folyosón a még sötétebb vége felé indul, akkor lesz valami, de Wannak van annyi esze, hogy az ilyenkor rendelkezésre álló eszköztárból a váratlanabbakat húzza elő.

Az mondjuk nem várható el egy 134 perces filmtől, hogy folyamatosan csak ijesztgetés legyen benne, rá is unnánk, meg a rettegés pszichológiája eleve nem így működik. Wan akkor bukik meg, amikor nem a frászt akarja az emberre hozni, csak felépíti a feszültséget, és a színészeket mozgatja a helyükre a sakktáblán. A filmbeli angol család története sokkal érdekesebb, mint az erőszakkal beleszuszakolt második sztori.

Szerencsétlen angol nő körül összeomlik a világ, és nem érti, mi az isten van már megint a gyerekekkel, akik egyre furábban viselkednek. Az első egy óra elég tömény, megszállt gyerektől a sima kopogós szellemig és a kivetülésig (igen, ez a szakszó arra, amikor a sarokban egy sárga fogú vénember üvölt ránk) minden van benne, értjük, mi a baj, és aggódunk is.

Aztán jönnek Warrenék, és az egész szétesik. Nem elsősorban Vera Farmiga és a meglehetősen együgyű arcú Patrick Wilson tehet róla, hogy nem működnek a jelenetek, bár azért Farmiga sem nagyon lehet büszke a mindössze két arckifejezését (ijedt ill. elszánt) felemésztő játékára. Az amerikai “szakértők” tök feleslegesek az egész kuplerájba, ami a valóságban egy ótvaros nagy kamu volt, a lányok elismerték, hogy csak eljátszották az egészet, és egyébként egy tudtuk nélkül, de jó helyre elhelyezett videókamera is lebuktatta egyiküket. 

A film persze azért film és nem doku, hogy az ilyesminek ne legyen befolyása a végkimenetelre, amiben van minden, mint a búcsúban, a ház minden eresztékében remeg, akinek üvöltenie kell, az üvölt, és közben véres cafat lesz a szája, és van utolsó pillanatos csavarszerűség is, meg minden, csak éppen nem érdekel már senkit, mert az olyan mondatok hallatán, amivel a kritikát kezdtem, a röhögőgörcstől nem látja a vásznat. Kár, hogy a második órában leginkább unatkozik az ember, mert ha csak egy kicsit is odafigyel arra, mi történik Warrenéknél, még amikor az USA-ban vannak, akkor simán kitalálja, mi lesz a film befejezése.

A 40 millióra feltornázott büdzsé ráadásul elég szegényesnek bizonyult egy, ismét csak teljesen feleslegesen betolt mellékszálban, a megjelenített entitás annyira balfaszul nézett ki, hogy nincs az a gyerek, aki megijedne tőle, nemhogy egy Evil Deaden edződött horrorfan. A díszletre viszont rendesen költöttek, egy szó nem érheti a ház elejét ebben a tekintetben, és ugyan én a szinkronos verziót láttam, de a hanghatásokkal sem volt baj, szóval a szakmunka oda volt rakva a vászonra, csak a kreatívok mondtak csődöt.     

Warrenék saját bevallásuk és a Wikipédia szerint még legalább négy olyan esetben végeztek szellem-, ördög- vagy démonűzést, amit nem, vagy csak egyszer filmesítettek meg (bezzeg az Amityville-i esetet vagy hatszor, és akkor a connecticuti szellemjárásról még nem is beszéltünk), szóval ha Wan úgy akarja, és a Démonok között 2 lesz olyan sikeres, mint az első rész volt, ami 20 milliós büdzsére hozott 318 milliót a világpiacon, akkor lesz folytatás. Csak éppen a minekkel nem tudom, hogy állunk.