A VidAngel szolgáltatóval a nézők maguk vághatták ki a filmekből a szexet, a vért, a káromkodást vagy Jar-Jar Binkst. A stúdiók egy évig tűrtek.

Csaknem egy éve indult el a magát családbarátnak nevező VidAngel „filmkölcsönző” oldal, amely azzal vált népszerűvé a konzervatív és prűd filmrajongók között, hogy lehetővé tette, minden néző saját maga válogassa meg, mit szeretne vagy nem szeretne látni az egyes filmekből és sorozatokból.

Azaz elsősorban persze a káromkodások, a meztelenség, a véres vagy a vallást nem jó színben feltüntető jelenetek kicenzúrázásáról van szó, de mivel a VidAngelnél minden tekintetben a felhasználói igényekhez – nem pedig egy megkérdőjelezhetetlen erkölcsi mércéhez – igazítják a cenzúrát, olyasmikre is lehetőség van, mint az unalmas főcím átugrása. De a leginkább felülmúlhatatlan szolgáltatás biztosan az, hogy a Star Wars előzménytrilógiáját itt végig lehet nézni az idegesítő Jar-Jar Binks nélkül is.

Hogy egy-egy filmből hányféle zavaró körülmény szűrhető ki – amit egyébként maga a VidAngel is nyíltan cenzúrázásnak nevez –, az is a felhasználóktól függ, a Terminator 2-ből például 171-féle illetlenséget lehet kitörölni, megnyugodhat például, aki eddig csak azért nem bírta megnézni a filmet, mert abban egy férfi meztelenül besétál egy bárba, és ezt csípőtől felfelé mutatja is a kamera. Bár azt azért nehéz elképzelni, mi marad egy Trónok harca részből, ha az összes lehetséges tényezőt kiírtjuk belőle, talán egy homályos némafilm.

A hollywoodi stúdiók viszont érthető módon nem nagyon szeretik, ha valaki más is belenyúl a filmjeikbe, nem egy hasonló szolgáltatót bezáratták már ilyesmi miatt. A leghíresebb ilyen ügy Huntsman vs. Steven Soderbergh néven híresült el: a per végén a népszerű CleanFlicks „biztonságos mozioldalnak” kellett lehúznia a rolót. Maradt ugyanakkor egy kiskapu: a Family Movie Act, a családi mozizásról szóló, 2005 óta létező amerikai törvény értelmében jogszerű technikai lehetőséget biztosítani arra, hogy az ember a saját lakásában a saját szájíze szerint vetíthessen le filmeket.

A VidAngel is ezt használta ki, mondván, ők nem nyúlnak bele egyetlen filmbe sem, csak a felhasználóik tehetnek így. És némi csűrés-csavarás révén azt állítják magukról, ők nem eladják, csak kölcsönzik a filmeket, hiszen van egy kölcsönzési díj, ami a film megtekintése után visszajár, véletlenül pont annyi kezelési költség (1 vagy 2 dollár) levonása után, amennyibe egy online film megvásárlása is kerülne. Azt nem lehet mondani, hogy felkészületlenül vágtak volna bele a projektbe: bemutatkozásukban hosszasan részletezik a rájuk vonatkozó (vagy nem vonatkozó) törvényeket, és közlik, olyan ügyvédjük van, aki 27 évig az Oscar-díjak ügyét képviselte. Ráadásul az indulás előtt megírták 17 filmstúdiónak, hogy mire készülnek, és állításuk szerint senkinek nem volt ellenvetése.

Persze lehet, hogy a stúdiók csak kivárásra játszottak, és most, látva a kezdeményezés sikerét, elszánták magukat: a Disney, a 20th Century Fox, a Lucasfilm és a Warner Bros. végül mégis pert indított a szolgáltató ellen, anyagi kompenzációt kérve, és részesedést a profitból. A VidAngel igazgatója, Neal Harmon a vállalat blogján erre szűkszavúan reagált, mondván, a stúdióknak eszükbe juthatott volna pár kifogás egy évvel ezelőtt is, de sebaj, „a legjobb hollywoodi ügyvédeket béreltük fel. Készen állunk.”