Nicolas Winding Refn dán rendező egészen eddig arra építette fel a karrierjét, hogy alfahímekről készített filmet. Legyen az kispályás koppenhágai díler (Pusher), Anglia leghíresebb börtöntölteléke (Bronson), vagy egy sofőrnek álcázott fehér lovag (Drive). Ezek a főszereplők vadak voltak, erőszakosak, egyszerű erkölcsi rendszer alapján éltek és viselkedtek, de a nők mellettük csak kellékek voltak. Barátnők, kurvák, testvérek, lányok, akik kiegészítették a főszereplőket, vagy éppen csúnya halált haltak miattuk. Refn eddig legrosszabb filmjében, a Csak Isten bocsájthat meg-ben eljutott arra a pontra, amikor a történet végén a fiú a halott anyjának hasában turkál, hogy ezzel valami fenségesebb mondanivalót illusztráljon. Katasztrofális volt.

A Neon démonnal Refn szándékosan fordult a nők felé: a főszereplői szupermodellek, a forgatókönyvet két női író segítségével írta, az operatőr pedig szintén nő. Ezek lehetnének látszatmegoldások is egy olyan rendezőtől, akit kerek-perec nőgyűlölettel vádoltak több alkalommal is, viszont az erős vizuális stílusa (ami felerészt művész-, felerészt pedig szemétfilmek kinézetéből áll össze), és mindenekelőtt a karakán mondanivalója érintetlen maradt: a legújabb filmjének szereplői is megáltalkodott, mindenre képes emberek, akik vagy a szépségükkel, erőszakkal, vagy a gonoszságukkal tudnak előre törni. Csak éppen nők.

Jesse (Elle Fanning, Super 8) tiniként érkezik Los Angelesbe, és legalább olyan gyorsan halad előre a modellkedés ranglétráján, mint Naomi Watts a Mulholland Drive-ban: a fotósok szemét megigézi, az ügynökök azonnal szerződést ajánlanak, a divattervezők csak pihegni tudnak az aranyhajú lány jelenlétében. Amikor a kollégák ránéznek, akkor először az irigység, aztán pedig a mérhetetlen szomorúság kezd eluralkodni rajtuk. Ebben a szakmában ritkák az ilyen tiszta és ártatlan tehetségek, mint ő, a többieket mind szabják és varrják. Jesse azonban megtestesít valamit, amitől mindenkiből kijön az állat.

Ha az utóbbi mondatból nem lenne egyértelmű a film üzenete, Refn még bele is tesz egy olyan jelenetet, amikor egy vadállat szökik be a főszereplő motelszobájában. Mindenki ragadozó: a mogorva moteltulajdonos (Keanu Reeves), a kollégák (élükön az Éhezők viadalában is ismerhető Jena Malone-nal), a híres fotós (Desmond Harrington a Dexterből) még Jesse barátja (Karl Glusman) is úgy néz rá a film elején, miközben próbafotókat készít róla, mint aki fel akarja falni. A profi fotós úgy járja körül, mint ahogy egy kígyó szokott tekeredni az áldozata köré. A Neon démon nagy része arról szól, hogy egy szerencsétlen lány csapdáról csapdára jár. Azt nem mondom meg, hogy melyikbe sétál bele, mert attól kap egy teljesen más csavart Refn filmje.

Az utolsó fél óra ugyanis egy csodálatos – és gusztustalan – horrorfilm lesz, amitől az előtte következő másfél órányi divatvideó és dekoratív pózolás hirtelen értelmet nyer, és sokkal viccesebb lesz, mint azt elsőre gondolnánk. A Neon démon nagyon sokáig altat minket azzal, hogy egy fárasztó, de szép dokumentálása lesz annak, hogyan lesz rossz az eredendően jóból, de amikor végre kibújik a szög a zsákból, akkor teljesen másik lyukon, mint gondolnánk. Amikor azt mondom, hogy altat, akkor egy kicsit szó szerint erre gondolok: Cliff Martinez puttyogós, monoton elektronikus zenéje, a sokszor statikus beállítások, a gyakran előcibált stroboszkóp, és a semmiből induló fantáziajelenetek miatt olyan érzésünk lehet, mintha két álom között lennénk végig. És éppen egy kellemesből haladnánk a rémálom felé.