Az én csontsovány nővérem egy nagyon jó szándékkal készült, tisztességesen megcsinált film, ami helyenként több is, mint tisztességes. Ahhoz, hogy élvezzük, és megérintsen minket, csak néhány apróságon kell túltenni magunkat. A film Svédországban játszódik, abban az országban, ahol egy kiskamasz bármikor bemehet a gondjával a mindig rendelkezésre álló iskolapszichológushoz. Ahol senki nem akad fenn azon, hogy egy családban az anya épít karriert, és az apa van otthon a gyerekekkel. Ahol szakemberek és intézmények garmada siet a bajba jutott családok segítségére. És ahol nem téma a pénz, mert mindenkinek van. Szóval, ha elfogadjuk, hogy ilyen körülmények között is lehet valaki nagyon rosszul, és nem hasonlítjuk a svéd kamaszlányok gondjait a szírekéhez, a nigériaiakéhoz vagy akár csak a törökökéhez, akkor ez a film működni fog.   

A főszereplő Stella, egy átlagos svéd kiskamasz, aki pont úgy él, ahogy bármelyik 12-13 éves lány a világ boldogabbik felén. Suliba jár meg műkorcsolya edzésekre, van legjobb barátnője és titkos, plátói szerelme is. Igaz, hogy a műkorcsolya nem megy valami fényesen, és hogy a sportnál ezerszer jobban érdeklik a bogarak meg a pillangók, meg úgy általában a természet, de a nővére is korizik, Stella sem akar lemaradni.

A nővére, Katja (Amy Diamond) ugyanis mindenben szuper: ígéretes korcsolyatehetség, jó tanuló, szép és vékony, nagyon vékony. A szülők szerint azért, mert nagy rajta a nyomás az élsport meg a vizsgák miatt. Stella, aki mindig rajta tartja a szemét a tesóján, másra gyanakszik. Miután pedig többször látta a nővérét, ahogy ledugja az ujját a torkán, hogy kihányja a vacsorát, már tudja is, hogy beteg. Azt viszont nem tudja eldönteni, hogy beszéljen-e erről a szüleinek, hogy ezzel megmenti vagy elárulja a testvérét.

Sanna Lenken első filmje részben a saját kamaszkorán alapul, amikor anorexiás volt. Éppen ezért nem meglepő, hogy mennyire okosan beszél a táplálkozási zavarokról. Legfőképpen arról, hogy mennyire érthetetlenek ezek a betegségek a kívülállóknak. "Csak egyél már valamit, és minden rendben lesz!" "Miért olyan nehéz bekapni egy szendvicset?" "Hogy lehet undorodni a fagyitól?" Ezek Stellában is felmerülnek, mégis sokkal empatikusabban tud a nővéréhez állni, mint a szülei, akik egy ponton kétségbeesésükben már erőszakkal is megtömnék.

Ez a film arról szól, fiatalként hogyan próbálunk meg ép ésszel felnőtté válni. Arról, hogy milyen érzés egy fiatal lánynak felnőni az ideákhoz, a társadalmi elvárásokhoz és hogy milyen szörnyű az, amikor megítélnek valakit csupán a kinézete miatt

- nyilatkozta a rendező. Ennek ellenére a film nem hibáztat senkit. Nem mondja azt, hogy a média, a szépségipar vagy az élsport a felelős azért, hogy egy sovány lány kövérnek tartja magát és nem eszik. Nem hibáztatja a tanárokat, az edzőt vagy a szülőket sem. Nem ad egyszerű magyarázatot a miértre, ahogy általában az anorexiások környezete sem kap ilyet. Emiatt Katja betegsége kicsit lóg a levegőben, de szerintem szándékosan és nem (annyira) zavaróan.

Én szipogtam a filmen, ahogy az előttem ülő nő is szipogott, Az én csontsovány nővérem mégis sokszor vicces. Ez pedig elsősorban a Stellát alakító Rebecka Josephsonnak köszönhető. A rendező egyik legnagyobb érdeme, hogy megtalálta ezt a 13 éves lányt, aki még soha nem szerepelt semmiben, de igazi főnyeremény. A család kicsi kincse óta nem láttam ilyen erős gyerekszereplőt, akit a kis gonoszságai ellenére is ennyire lehet szeretni. Nem tudom, hogy honnan ez az érzékenység, de Josephson Stella szerepében önironikus, vicces, sebezhető, mégis talpraesett, egyszerűen öröm nézni.

Az én csontsovány nővérem világpremierje a Berlini Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte a fiatalok Kristály Medve-díját, és a diákzsűri különdíját, emellett Európai Filmdíjra is jelölték az ifjúsági filmek mezőnyében. Ezek a díjak arra utalnak, hogy a film éppen azoknak tetszik a legjobban, akiknek szól, a tizenéves nézőknek. Ez azért szuper, mert elsősorban nekik kell látniuk: talán a segítségével jobban felismerik ezt az alattomos, sunyi kórt, ami főleg rájuk leselkedik.