Nem gondoltam, hogy valamikor ezt fogom gondolni, de:

Matt Damon megállíthatatlan szuperügynöke volt nekem a visszavágás, amikor bárki azzal fárasztott, milyen létjogosultsága van manapság James Bondnak, egy iszákos, nőket semmibe vevő, csodaszép couture-be öltöztetett, két lábon járó aftershave-szagnak. Vagy Ethan Huntnak a Mission: Impossible-sorozatban, ami leginkább egy megfilmesített rajzfilmnek tekinthető, ahol nem létező szuperkütyükkel kerülnek ki a szereplők a galibából, a főszereplő pedig legalább kétszer meghal a sorozatban, ennyiszer újra is élesztik, aztán megmássza a Burzs Kalifát Dubaiban, és fejest ugrik a világ legnagyobb centrifugájába.

A Bourne-filmekben viszont nem volt turistáskodás, nem volt technológia. Az amnéziás főszereplő nem híres épületeket mászik meg, hanem pincékben bujkál, koszos boltokban kötözi be a sebét, és nem egy számítógép mögül hekkeli meg az elektromos hálózatot, hanem bemegy egy trafóházba, és megoldja magának. Ha Bond a modell, és Hunt a halhatatlan, akkor Bourne a megállíthatatlan, aki csak megy és megy előre, már akkor is, amikor bedöglött alatta az autó, lekopott a cipője, lelőtték az ismerőseit. Neki mennie kell, mert ez Jason Bourne: az emberi cápa, aki egy pillanatra sem állhat meg, mert belepusztulna.

A majdnem 10 éves, 2007-ben bemutatott harmadik Bourne-filmben pedig mintha meg is halt volna. A trilógiának ott van vége, ahol az első kezdődött: Jason Bourne lőtt sebekkel belezuhan egy jó nagy vízbe, és habár az utolsó utáni pillanatban elkezd úszni, a sorsa bizonytalan. Az új, most bemutatott film, a Jason Bourne nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy tíz év alatt hogyan úszott el a világ túloldalára. Amikor feltűnik a görög-albán határon, mint egy láthatólag nem éppen lelkes utcai harcos – aki ráadásul egy ütéssel padlóra küldi az ellenfelét –, akkor Bourne úgy néz ki, mint egy összetört lélek és ember. Ütni még tud, de beszélni már nem nagyon.

Bourne-t kínozza az, hogy mennyi embert megölt az utóbbi három film alatt, és kínozza az az érzés, hogy teljesen hasznavehetetlen. Eléldegél Athénban, és valószínűleg élete végéig püfölné pénzért az embereket, ha nem jelenne meg Nicky Parsons (Julia Stiles), és nem mondaná, hogy sikerült valamit kiderítenie a férfi múltjából.

És így Bourne belekeveredik még egy elég ismerős kulimászba. Van egy nagyon morcos CIA-igazgató (Tommy Lee Jones), egy tettrekész alattvalója (Alicia Vikander), egy Facebook-szerű cég feje (Riz Ahmed), és egy morózus szuperügynök (Vincent Cassel). Megint van egy gonosz állami program, amiről kiderülhet minden kellemetlen információ, és megint van néhány életveszélyes autósüldözés. Megint van minden, amit már százszor láttuk, ráadásul ennek a sorozatnak a két előző részében.

(Van oka annak, hogy egy szót sem mondok az A Bourne-hagyaték című, párhuzamos folytatásról – főleg azért, mert ez a film, a Jason Bourne is hallgat róla, mintha meg sem történt volna. Minek megpróbálni létrehozni egy Bourne-univerzumot, ha egy ember áll a közepén, aki egy olyan rész címébe is belekerül, amiben fel sem tűnik?)

Az a baj, hogy én bírom a Bourne-filmeket, még a többihez képest fésületlen és béna első részt is. Paul Greengrass rendezővel (Véres vasárnap) megtalálták azt a vizuális stílust, ami illett a történethez, és a minden problémán ésszel és erővel átgázoló főhőshöz. Amikor a neves brit szaklap, a Sight & Sound az évtized legjobb filmjei közé választotta a Bourne-ultimátumot, akkor egy szavam sem volt: szerintük ez a film testesítette meg azt a fajta akciófilm-készítést, ami 2000 és 2010 között a tipikus volt Hollywoodra. Gyors volt, szinte felfoghatatlanul, a kézikamerás képek miatt alig láttunk valamit, de mindig éreztük, hogy pontosan ki, mit, miért, és hogyan csinál benne.

Mivel tényleg szeretem a sorozatot, és minden jel ellenére próbálok nyitott szemmel és nyitott elmével gondolkodni egy filmről, megpróbáltam különböző szempontok alapján leírni, hogy mi is a baj a Jason Bourne-nal, vagy éppen mi működik benne. Tessék:

Jason Bourne, mint Bourne-film

A Jason Bourne bevisz egy teljesen új szálat a főhős háttértörténetébe, egy olyat, amivel eddig egyáltalán nem foglalkoztak. Az apja figurája, ami először csak homályos, nehezen beazonosítható visszaemlékezésekben jelenik meg, kicsit olyan, mintha egy Jenga-játékban próbálnák visszatömködni a kivett gerendákat. Bourne-nak eddig tiszták voltak a szándékai, túlélni akart, bosszút állni, és emlékezni. Főleg emlékezni. És mivel a harmadik rész végén Bourne kijelenti, hogy most már mindenre emlékszik, elég hiteltelen arra felfűzni egy teljes motivációt, hogy szép lassan jönnek vissza az emlékei egy bizonyos dologban.

A Bourne-filmeknek mindig ugyanolyan a struktúrája: a főszereplő rohangál a városban, miközben egy csomó öltönyös, mérgesen kiabáló figura próbálja megakadályozni őt ebben. A Jason Bourne-ban sincsen másképpen, még a remek színészek ellenére minden konfliktus ismerős lehet. Két perc múlva érkezik az alakulat. Bevessük az ügynököt? Ártatlanok vannak ott!. És így tovább. Nem gondolom, hogy gyökerestől kellett volna kitépni azt a műfajt, amit maguknak ültettek a producerek, de már negyedszerre semmi érdekes nincsen benne. Azért sem, mert amikor a Blackbriar és a Treadstone programok után bedobnak még egyet (Vaskéz a neve magyarul), akkor már úgy érzi az ember, mint a Doktor House-ban, hogy már megint nem lupus.

Jason Bourne, mint akciófilm

Ha egy akciójelenetet kellene kiemelnem a Bourne-trilógiából, akkor a második rész moszkvai autósüldözését mondanám. Ha egy irtó feszült jelenetet, akkor a harmadik rész vonatállomásos jelenetét, amiben egy mesterlövész vadászik egy mellékszereplőre, miközben Bourne próbálja őt biztonságba terelni, és a merényletet is megakadályozni.

Mindkét jelenetnek megkapjuk egy új variációját a Jason Bourne-ban, ráadásul az autósüldözésből kettőt is. A bevezető utáni tényleg remek: Bourne motoron menekül Athén utcáin, miközben éppen egy hatalmas államellenes tüntetés zajlik, Greengrass pedig elemében érzi magát, amikor a tüntető tömeg között lavírozhat a kamerájával. A film zárása viszont már-már Con Air-magasságokba emelkedik a túlzásaival.

A verekedések is mintha kevesebb fantáziával készültek volna, de lehet, hogy csak annak köszönhetően, hogy az akciófilmek teljesen megváltoztak az utolsó Bourne óta. A Vasember például egy évvel a Bourne-ultimátum után jött ki. Ha én ma akciófilmekre gondolok, akkor az Amerika kapitány 2-3. jut eszembe, a tág beállításaival, és a kevésbé hektikus vágásával, nem pedig egy szanaszét nyiszatolt és rángatott birkózómeccs. Lehet, hogy csak én változtam sokat a 9 év alatt, vagy egyszerűen Greengrass stílusa lett fárasztóbb.

Jason Bourne, mint kémfilm

A Spectre, az A sötét lovag, és még pár más blockbuster után a Jason Bourne is egy olyan film, ami reflektál az államilag irányított megfigyelés nagy problémájára.

De fontos ez, azon kívül, hogy egy bosszúszomjas szuperügynök járja az utcákat? Nem, egyáltalán nem. És nem is ad hozzá sokat a történethez, hiszen Bourne nem a teljes átláthatóság érdekében harcol, nem a lázadás szabadságharcosa. Ezért tűnik olyan toldozott-foldozottnak a történetszál, amit feltehetőleg a naprakészség miatt pakoltak a filmbe, de két lépésre eltávolodott a címszereplőtől.

Jason Bourne, mint kommentár Hollywoodról

(kicsit spoileres)

Oké, most felveszem a hónapok óta fiókban álló bölcsészsüvegem, és elmondom az elméletem arról, hogy miről is szól a Jason Bourne. Azt tudni kell ehhez az elmélethez, hogy az egyik producer Matt Damon, a forgatókönyvíró pedig Paul Greengrass volt, aki hiába próbálkozott, nem sikerült egy akkora dobást összehoznia, mint a két Bourne-filmje. A Phillips kapitány remek volt, de nem kiáltott legalább kettő folytatásért. Damonnak sikerült (Mentőexpedíció), de neki is kijutott a csúfos bukásokból rendesen (Elysium, Műkincsvadászok).

A film elején Bourne megtalálja az amerikai útlevelét, kinyitja, és szemez a képpel. Azzal a fotóval, ami még az első film alatt készült róla, kölyökképű, szinte olyan, mint egy kisfiú. Főleg, amikor összehasonlítjuk a jelenlegi, már őszülő, és megtört arcú hőssel.

Majd a film közepétől kiderül, hogy egy kiszivárgott pszichológiai felmérés szerint

Kritikus pontra fog eljutni, és egy kevés noszogatással egészen biztosan vissza lehet hívni, hogy csatlakozzon azokhoz, akik értelmet, és struktúrát adtak az életének. Ez lesz a film egy nagy dilemmája, de persze senkit sem fog meglepni a válasz.

Viszont nem tudtam nem arra gondolni, hogy az egész helyzet olyan, mint amikor Matt Damont és Paul Greengrasst minden lehetséges fórumon, megbeszélésen, interjún, interneten, és személyesen nyomaszthatták arról, hogy mikor készül el végre a következő Bourne. Lehet, hogy éppen Greengrass a Phillips kapitányt hirdette, de egészen biztosan ott volt a kérdés minden újságíró tarsolyában. Lehet, hogy Matt Damonnak éppen egy pocsék Terry Gilliam-filmet kellett promóznia, de készségesen válaszolnia kellett arra, hogy mikor lesz megint az amnéziás pofozógép. Hát tessék, a Jason Bourne-nal megválaszolták a kérdést. Most már hagyjuk őket békén.