Puccióék Buenos Aires módosabb családok lakta negyedében laktak. Ránézésre egy normális, sőt, közmegbecsülésnek örvendő família, ahol a családfő segít a gyerekek leckéjében, a legidősebb fiú pedig ünnepelt rögbis. Az apa azonban nemcsak sötét titkokat őrzött a katonai diktatúra éveiből, hanem

Ez az igaz történet adja a nemrégiben Magyarországon is bemutatott, A klán című film alapját: Arquímedes Puccio és családja sztorija jól ismert Argentínában, ezért sem lehet meglepő, hogy amikor Pablo Trapero filmet forgatott róla, az minden idők legsikeresebb hazai mozifilmje lett ott. A hazájában tavaly nyáron bemutatott A klánt a külföldi filmek Oscarjára is nevezték, de végül nem jutott a jelöltek közé, és a nemzetközi színtéren már közel sem aratott akkora sikert, mint otthon, ami érthető is.

Ugyanis A klán tényleg egy olyan film, melyhez tisztában kell lenni a történelmi háttérrel és a kontextussal, főként azért, mert maga a film sem segít sokat ebben, és eleve feltételezi a nézőről a szükséges háttértudást. Pedig ha ez megvan, akkor már könnyebben magával ragad, és megkímél a kik ezek, mit és miért csinálnak-típusú kérdésektől.

A film 1983 és 1985 között játszódik, a diktatúra utáni demokratikus átmenet éveiben, amikor még senki nem tudhatta biztosan, tényleg végleg megszabadult-e az ország a uralmát terrorra építő katonai juntától. Jorge Rafael Videla tábornok 1976-ban puccsal került hatalomra, és az ő rezsimjéhez kötődik a piszkos háborúnak nevezett időszak (bővebben itt), amikor is tízezerszámra tüntették el a rendszer valós vagy vélt ellenségeit. Az eltűnés általában elrablást jelentett, és az elraboltak többségét meggyilkolták, de előtte még a biztonság kedvéért jól meg is kínozták.

A tábornokok azonban egymás között is békétlenkedtek, melynek következményeként 1982-ben már Leopoldo Galtieri altábornagy vezette az egyre mélyebb válságba csúszó országot, és döntött úgy, hogy előre menekül: megszállta a Falkland-szigeteket, hogy aztán a britek pár héttel később visszafoglalják azt, a kudarc pedig megbuktatta a diktatúrát.

Eljött a demokratikus átmenet kora, és itt kezdődik a film cselekménye is: 

A felesége tanárnő, neki öt gyereket kellene eltartania, Arquímedes pedig semmit nem bíz a véletlenre, és a régi rendszerben szerzett tapasztalatait most már a saját céljaira hasznosítja: a fia, Alejandro gazdag ismerőseit rabolják el, majd meg is ölik, hiába fizették ki a rokonok a kért váltságdíjat.

Arquímedes Puccio kifejezetten ijesztő jelenség: szabályos terror alatt tartja a családját is, ahol senki sem mer szembeszállni vele, és akik közvetlenül nem vesznek részt a bűncselekményekben, azok is úgy tesznek, mintha normális dolog lenne, hogy megkötözött idegeneket bújtatnak a fürdőszobában. A lázadás maximuma, hogy az egyik fiúgyerek végül nem jön haza egy külföldi útjáról, a többiek viszont nem lépnek semmit.

A film másik főszereplője Alejandro, aki viszont maga is részt vesz az emberrablásokban, a pénzből is kap, és az apja folyamatosan emlékezteti rá, hogy mindent - még a sportkarrierjét is - neki köszönhet. Rajta látszódik csak némi vívódás, hiszen az apjával ellentétben ő nem egy pszichopata, így aztán a sorsdöntő pillanatokban kudarcot is vall.

Pablo Trapero nem árul zsákbamacskát: rögtön a film elején kiderül, hogy a Puccio-család pórul jár, de ez nem is lehet meglepetés, pláne az argentin nézőknek, akik ismerték az ügyet.

A stáb nagyon komolyan törekedett a hitelességre: szemtanúk, ismerősök és egyéb érintettek egész sorával konzultáltak a forgatókönyvhöz, miközben az olyanokra is nagy hangsúlyt fektettek, mint a korabeli ruhák, frizurák, lakásbelsők ábrázolása. Sőt, még a zenéknek is fontos szerep jut: a Falkland-szigeteki háború idején ugyanis kitiltották a külföldi dalokat a rádióból, a film pedig azt az időszakot mutatja, amikor már újra szólhatott ott David Lee Roth vagy a Creedence Clearwater Revival.

Kétszer is teljes egészében elhangzik a Kinks Sunny Afternoonja, ami egyrészt az egyik legjobb szám, ami valaha is vezette a brit slágerlistát, másrészt viszont kicsit kizökkentett, amikor pont az egyik legfeszültebb jelenet közepette Ray Davies énekel a sajátosan angol nyomoráról - a többi dallal inkább sikerült megteremteni a kontrasztot, ami a rendező szándéka is volt.

Nemcsak a popdalok használata, de az elbeszélés, a hatásos egymásra vágások és több jelenet is nagyban idézik Scorsesét, ám amitől A klán igazán emlékezetes lesz, az az Arquímedest alakító Guillermo Francella alakítása, aki tényleg hideglelősen játssza a könyörtelen, zsarnoki pszichopatát. Az alakítása értékét csak növeli, hogy Francellát elsősorban komikus színészként foglalkoztatják, itt viszont az égvilágon semmi vicces nincs benne, ijesztő viszont annál inkább. Még az is, ahogy a mindennapokban mennyire normálisnak tűnik.

Ez nem azt jelenti, hogy az Alejandrót alakító Peter Lanzanival vagy bárki mással gond lenne a többiek közül, de Francella tényleg uralja a filmet. Hiányérzetünk inkább amiatt lehet, hogy nincs igazán kibontva, hogyan és miért lett Arquímedes Puccióból szörnyeteg, vagy hogy mit csinált a diktatúra idején pontosan, hanem egyszer csak közli a fiával az elhatározását, és aztán végre is hajtja. Arra csak menet közben kapunk utalásokat, hogy a titkosszolgálat befolyása folyamatosan csökken, pedig egy ideig meg tudják védeni az embereiket még a diktatúra bukása után is.

A történelmi kontextus hiányáról már korábban volt szó, és biztos olyanok is lesznek, akiknek kicsit lassú lesz a film, amely nem is ás igazán mélyre a pokol legmélyebb bugyraiba, de arra pont jó, hogy hatásosan felidézze ezt a filmen eddig csak ritkán ábrázolt korszakot, Pablo Traperót pedig a legsikeresebb argentin filmrendezők közé emelje. A klán nem olyan remekmű, mint a közelmúlt nagy argentin filmsikere, az Eszeveszett mesék volt, viszont aki egy nem mindennapi történetet szeretne látni, annak bátran ajánlható.