A kis kedvencek titkos élete olyan bájos, hogy a cukiságfaktora felülmúlja az év összes többi filmjét együttvéve. Emellett meg igazából teljesen mindegy, hogy milyen, nem?

A kis kedvencek titkos élete olyan témát talált magának, amiről nehéz megérteni, miért nem jutott valakinek eszébe már sokkal korábban, pláne a Toy Story után. Most is ugyanaz az alapkérdés, mint ott, csak kicsit kézzelfoghatóbb közelségből: hogy a plasztikjátékok mit csinálnak, amíg nincsenek otthon a tulajdonosaik, ahhoz azért kell némi fantázia, de ugyanez a háziállatok esetében tényleg valós kérdés. Igaz, a válasz általában kiábrándítóan egyszerű, akár kutyáról, akár macskáról van szó: fekszenek egy helyben órákon keresztül, és legfeljebb a fény mozgását követik, hogy jobban süsse a nap a hasukat.

De egy animációs gyerekfilm biztosan nem arra való, hogy a valósággal keserítse el a nézőit – bár A kis kedvencek titkos életének jó annyira a humora, hogy az unalom is jópofa legyen benne, amikor a főszereplő keverék kiskutya meg a szomszéd macska megbeszélik, ma is milyen tevékeny napjuk lesz. És az első pár, ehhez hasonlóan egyszerű jelenettel végleg meg is veszi a nézőt a film, pedig még tényleg nincs szó másról, mint hogy a kifinomultan elegáns pudli metálra cseréli a komolyzenét, amint lelép a szmokingos gazdi, meg hogy a madárka beteszi magának a Top Gunt, és a ventilátorral szemberepülve olyan szabadnak képzeli magát, mint a madár.

Van annyira imádnivaló az alapötlet, hogy ne csak a gyerek olvadjanak el a cukiságfröccstől és követeljenek maguknak hazaféle szőrgombolyag-kutyust a mozijegyvásárlást máris megbánó szülőktől, de ez legyen az első önálló ötleten alapuló film Amerikában, amely százmillió dollár fölötti bevétellel nyit az első hétvégén, és amit egyesek azonnal az év animációs filmjének kiáltanak ki.

Persze az első negyedóra után már muszáj valami történetet is kitalálni a kutyaházibulik mellé – és nincs is semmi baj a sztorival sem, még ha nem is ad többet, mint amit elsőre bárki kitalálna. A gazdi hazaállít egy másik kutyával, ami nyilván minden egyke háziállat rémálma, aztán a viszálykodás odáig fajul, hogy az utcai kergetőzés közben mindkettejüket elviszi a sintér, úgyhogy valahogy ki kell szabadulniuk, és haza kell találniuk. Út közben pedig összetalálkoznak és összekülönböznek

és akik miatt jogos a hatéves korhatár a filmen.

És nemcsak a mindennél fontosabb alapelvárás teljesül, hogy tudniillik az állatkák legyenek őrülten aranyosak, és a háromdés verzióban legyen minden szőrpamacsuk úgy animálva, hogy azonnal meg akarják őket simogatni a gyerekek – de igazából szinte minden más is. A poénok aranyosak és viccesek, a helyzetek, amibe a tetovált gangsztamalac és a gyiloknyúl elől menekülő kutyák keverednek, aranyosak és szórakoztatóak, sőt, az állatok közötti baráti, bajtársi és szerelmi kapcsolatok is kedvesek és (na milyenek?) aranyosak. És az alkotók még a szülőknek is kedveskedtek néhány mozis utalással, nem mintha egyébként felnőtt fejjel egy percig is unalmas lenne a feszes dramaturgiájú és egyébként is csak szűk másfél órás film: elhangzik benne a Van, aki forrón szereti utolsó mondata kutya-macska relációban, a madarat tartó férfi házában van egy vonatkozó Hitchcock-plakát, és még egy jópofa Alien-idézet is feltűnik.

Szóval A kis kedvencek titkos életére nem lehet azt mondani, hogy bármennyire is buta lenne, ami azért elég nagy szó, ha tudjuk, hogy a Minyonokért is felelős, direkt a gyomorfájdító bugyutaságban és debil gügyögésben utazó Illumination stúdió alkotói állnak mögötte. Mégis az a legnagyobb baj vele, hogy ma egy ilyen minden tekintetben korrekt, szórakoztató rajzfilm már kevés. Mert amióta elkezdődött a Pixar diadalmenete, és amióta már a Disney is eltanulta az egyébként be is kebelezett gárdától a rajzfilmkészítést, azóta a mércét már az olyan filmek jelentik, mint az Agymanók vagy a Zootropolis.

 Amelyek ugyanennyire kedvesek, bájosak, szórakoztatóak és aranyosak, csak közben még akarnak is mondani valamit a világról. Ami azért nem egy utolsó szempont a felnőtteknek szóló filmek esetében sem, de a szocializációjuk elején-közepén tartó gyerekek esetében talán még fontosabb, hogy a kisállatok bundájába csomagoljanak nekik pár gondolatot arról is, hogy jó dolog elfogadni a másikat előítéletek nélkül, vagy a halacskákba néhány intelmet a szembenézésről önmagunkkal.

Ha van is benne bármi több a bolyhosságnál, az legfeljebb pár olyan milliószor vékonykára koptatott közhely, mint hogy jobb a velünk együtt élőt nem utálni, inkább szeretni, meg hogy ha a másik bajba jut, akkor tök jó, ha segítünk neki. És hogy a háziállatokat szeretni és simogatni kell. És ezek a bölcsességek pont elegendőek ahhoz, hogy minden gyerek vidáman jöjjön ki a moziból, a szülőknek se legyen oka panaszra, és a már a bemutató hetében megrendelt második rész is sikeres legyen két év múlva. Csak ahhoz nem, hogy A kis kedvencek titkos élete tényleg akár csak a közelébe kerüljön az év filmjeinek.