Az 1959-es Charlton Heston-féle klasszikust mindenki ismeri (vagy legalább már hallott róla), de azt kevesebben tudják, hogy Ben-Hur történetét előtte is megfilmesítették már kétszer. Arról, hogy mi értelme van 2016-ban újra, negyedszer is leforgatni, a forgatáson készült riportunkban írtunk hosszabban, itt lehet elolvasni.

Ehhez csak egy szót tennék hozzá: IMAX. A Ben-Hur sztori igazi IMAX-alapanyag, hiszen a csúcspontja egy fogathajtóverseny egy hatalmas ókori arénában. Kár, hogy egy filmet is kellett csinálni köré.

Ráadásul a kazah származású rendező, Timur Bekmambetov, aki az Éjjeli őrséggel és a Wanteddal futott be Hollywodban, nem érte be ennyivel. Mindent bele akart szuszakolni a filmbe, ami csak szóba került a filmek alapjául szolgáló 1880-as Lew Wallace-regényben. Jellemfejlődést, szerelmi szálat (mit szálat, szálakat!), testvérháborút, a kereszténység kialakulását, prédikációkat a szeretetről, a megbocsátásról, a megváltásról. És akart még egy jó nagy happy endet is, egy akkorát, hogy a fal adja a másikat.

A Ben-Hurban mindenre van idő: legalább fél óra telik el az első konfliktusig, jó részletesen megismerjük, hogy milyen klassz kis élete van Jeruzsálemben a gazdag zsidó hercegnek, Judah Ben-Hurnak (Jack Huston), aki római megszállás ide, növekvő nyomor oda, leginkább azon aggódik, hogy le tudja-e győzni lovaglásban fogadott testvérét, a római származású Messalát (Toby Kebbell). Messala már nem érzi annyira jól magát a befogadott árva szerepében, úgyhogy elmegy inkább karriert csinálni a római hadseregbe, hogy aztán valakiként térhessen vissza a családhoz.

A további történetet szinte mindenki ismeri: Ben-Hurt a rómaiak árulással vádolják, Messala sem hisz neki, gályarabságra ítélik. Öt évet tölt egy hajón, amikor egy csata utáni káoszban meg tud szökni. Ezután fogathajtóként az arénában áll bosszút Messalán, de közben Jézus hatására egyre inkább érzi, hogy nem a bosszú a legjobb út.

Ben-Hur gályarabságáig a Ben-Hur olyan, mintha egy hallmarkos tévéfilmet néznénk. Az ókori Jeruzsálemben mindenki frissen mosott hajjal, tökéletes fogsorral, hibátlan sminkben mászkál, még a koldusoknak is megvan keze-lába. Bár idő lenne rá, hiszen az is külön jelenetet kap, hogy Messala átad egy vég selymet Ben-Hur anyjának, igazán mélyen nem ismerjük meg a szereplőket. A párbeszédek bénák, a szituációk erőltetettek.

Lehet, hogy a spórolás adta az ötletet, de az, hogy a római flotta működését és a tengeri csatát kizárólag a gályarabok szemszögéből látjuk, tök jól működik. Mi is be vagyunk zárva a hajó gyomrába, ahol csak félelem, erőszak és halál van. Ha valamire emlékezni fogok ebből a Ben-Hurból, akkor az ez. Itt derül ki az is, hogy Jack Huston (a Gengszterkorzóból lehet ismerős) színművészete nem kizárólag bárgyú mosolygásból és szemmeregetésből áll.

Nekem például két évad Homeland után (ennyiben játszott) sem tűnt fel, hogy Nazanin Boniadi rossz színésznő lenne. Amit viszont itt előad Ben-Hur szerelmeként, az egyszerűen nulla. Az egyik jelenetben például elszakítják élete férfijától és férjhez akarják kényszeríteni egy gazdag rómaihoz. Ben-Hur az utolsó pillanatban megy utána, és menti meg. Erre mit látunk? Boniadi kényszeredett félmosolyra húzza a száját. Engem még sose akartak férjhez erőltetni egy gazdag rómaihoz, de ha így lenne, és életem szerelme utánam jönne megszöktetni, azért ennél többet préselnék ki magamból. De a Messalát játszó Toby Kebbell sem jobb: ugyanazt az ádáz tekintetet látjuk tőle végig. Rodrigo Santoro Jézusa egy fokkal jobb, de messze nem olyan, mint amilyen Xerszész volt a 300-ban.

A gályarabság után a filmet még nehezebb komolyan venni és kibírni röhögés nélkül, mert megjelenik egy új szereplő, aki fogathajtót csinál Ben-Hurból. Morgan Freeman játssza, és komolyan így néz ki:

Persze az IMAX miatt hullik az arcunkba a por és a sár, a látvánnyal nincs is semmi baj, a dramaturgiával annál inkább. Semmit nem tudunk meg a többi hajtóról, nem világos, hogy ki, mikor, miért kerül a kerekek elé. Hiába olyan nagyszabású minden, mégis unalmassá válik.

A fogathajtás után van egy jelenet, amikor a Ben-Hurnak minden bénasága ellenére egész megrázó vége lehetne. De nem itt lett vége. Aztán van egy másik jelenet, ahol egész tisztességes vége lehetett volna. De ott sem fejeződött be. Legalább háromszor abba lehetett volna hagyni ezt a filmet, de Timur Bekmambetov nem tudott leállni. Addig nem, amíg meg nem csinálta a filmtörténet egyik legrémesebb, leggagyibb happy endjét. Olyan, mintha főzött volna valamit, gondosan kitálalja, díszítgeti a tányért, aztán leokádja az egészet.