A Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon nemcsak Daniel Radcliffe híres vízihullás filmjét néztük meg, de azt is láttuk, mit követ el Viggo Mortensen a családja ellen, és hogyan ver át mindenkit Rachel Weisz.

Az idei miskolci CineFest legjobban várt filmje volt a Sundance egyik győztese, a Swiss Army Man, na nem azért, mintha bárki bármi jót is hallott volna a filmről. Hanem mert Daniel Radcliffe, az egykori Harry Potter egy olyan vízihullát alakít benne, aki folyamatosan fingik, ami van annyira extrém és szokatlan alapötlet, hogy simán elég legyen egy telt házhoz a világ bármelyik filmfesztiválján.

Csak az a baj, hogy aztán a film is elkezdődik, pedig mindenki jobban járna, ha lehetne röhögni pár másodpercet az ötleten, aztán el is felejtenénk az egészet. Mert a Swiss Army Man pont olyan, mintha egy tizenhárom éves kamasz rendezte volna, aki valamilyen enyhébb viselkedészavar miatt leragadt azon a szinten, hogy a fingás, az okádás meg a hirtelen felálló pénisz nagyon-nagyon vicces dolgok, és ha anyu épp nem néz oda, akkor tök jókat lehet velük poénkodni. A film sztorija legalábbis kimerül ebben: egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött

ahol a hulla életre kel (vagy azt hallucinálja, hogy életre kel). Innentől pedig arra használja a hulla szuperképességeit – ha megnyomja a hasát, ivóvizet okádik, ha feláll a farka, akkor mindig a jó irányba mutat, a fogát meg még borotválkozásra is lehet használni –, hogy hazajusson a segítségükkel.

És mivel a producerek valószínűleg szóltak a két író-rendezőnek, Dan Kwannek és Daniel Scheinertnek, hogy még ha ezt mind tényleg őrülten viccesnek tartjuk is, azért kéne valami tényleges sztori is, bekerült a forgatókönyvbe egy szerelmi szál: az élő fickó nagyon vágyik egy nőre, akivel többször összefutott a buszon. Ebből a szálból viszont nem sikerül kihozni semmit, pontosabban semmi értelmeset, mert bár úgy tűnik, mintha próbálnának valamit gagyogni a szerelemről mint olyanról, csak valami kínosan zavaros erőlködésre futja, és az lesz a tanulság, hogy a szerelem hülyeség, pláne olyan hihetetlenül vicces dolgokkal szembeállítva, mint a fingás.

Úgyhogy a Swiss Army Manről már előre tudható, fog-e tetszeni a nézőjének vagy sem: aki szerint baromi jó poén másfél órán keresztül fingáson és okádáson röhögni, azt kielégíti a film, aki szerint meg ez önmagában azért ez mégiscsak kevés – még akkor is, ha amúgy nagyon jók a díszletek meg a látványvilág –, az hagyja inkább a fenébe. Azt meg, hogy Daniel Radcliffe tényleg komolyan gondolja-e, hogy ilyen szerepekkel fog végre a Harry Potter örökségét maga mögött hagyva Nagyon Komoly Színésszé válni, inkább ne is pedzegessük.

A hype-király Swiss Army Man és a második nap legjobb filmje, a Vademberek hajszája mellett a CineFest hozta el Magyarországra a Sundance-favorit után a Cannes-i Filmfesztivál legnagyobb kritikai és közönségsikerét, a német Toni Erdmannt is, amelyen a francia Riviérán az Index kritikusa is zokogva tapsolta pirosra a tenyerét. (És amit hamarosan a magyar mozik is vetíteni fognak.) Maren Ade filmjét már besorolni is nehéz: alapvetően drámáról van szó, de a legemlékezetesebb jelenetei mégis vígjátékiak, és miközben abszolút komoly témákról beszél, gond nélkül járkál át az abszurd és a groteszk területeire, de olyan természetességgel, hogy az egészen zavarba ejtő.

A Toni Erdmann álnév: így hívja magát egy fura, idősödő úr olyankor, amikor

De a film lényege éppen az, hogy valójában nem is poénról van szó: ez is egyike azoknak az elkeseredett kísérleteknek, amelyekkel a német apa Bukarestben dolgozó lányához próbál közeledni. Úgyhogy a Toni Erdmann, ahogy telik a filmidő, mint egy hagyma, rengeteg rétegét mutatja meg, kezdve a külföldi menedzsermunka stresszével és magányával, át az akármilyen keményen és elhivatottan dolgozó nők meg (nem) becsülésének problémáján át a felnőtt gyerek és a szülő kapcsolatának sajátosságaiig.

És a film mindezt iszonyú pontosan tudja megfogalmazni. Egyrészt azért, mert nagyon kidolgozott és okosan megírt jellemekkel van tele, de nemcsak a főszereplők szintjén: még a titkárnők is abszolút kidolgozottak, még nekik is olyan jól kirajzolódik a sorsuk meg a legfőbb gondjaik, hogy akár ezekről is külön filmet lehetne forgatni. Másrészt a színészek miatt: a hideg és merev Sandra Hüller néha felenged, és ezt olyan jól adagolja, hogy minden elmorzsolt könnycseppe szívszorító, míg az apját játszó Peter Simonischek úgy hülyüli végig az egész filmet, hogy egy pillanatig se maradjon kérdés, milyen valódi érzelmek vannak betömködve a műfogsor rései közé.

Viszont az abszurd és a melodráma végül nem tud igazán, megrázóan erős elegyet alkotni: pontosan érthetőek és átélhetőek az érzelmek, ami viszont a film végére kijön ebből a különös turmixból, mégis kevésnek tűnik, vagy legalábbis kevesebbnek, mint amit az addigiak ígértek. Amit a Toni Erdmann másfél-két óra alatt el tud mondani az apa-lánya kapcsolatról és a többi témáról, ahhoz már nem igazán tesz hozzá semmit a 160 perces film utolsó fél-háromnegyed órája, így végül a magasra tornázott elvárásokat csak részben elégíti ki ez a még így is maradandó nyomot hagyó film.

Ahogy a CineFest hétvégéin általában, úgy most is jutott vasárnapra még pár fesztiválkedvenc, például a Cannes-ban, Karlovy Vary-ban és Palm Springsben is elismert Captain Fantastic, amiben Viggo Mortensen egy szélsőségesen antikapitalista apukát játszik, aki a civilizációtól elzártan, egy kis családi kommunában tanítgatja hat gyerekét nemcsak pusztakezes szarvasölésre, de politikai filozófiára és irodalomra is. Aztán egy tragédia miatt mégis muszáj bemerészkedniük a nagyvárosba, ahol persze kiderül, hiába tudnak mindent a gyerekek az amerikai történelemről és Noam Chomsky nézeteiről, a társadalom akkor is kiröhögi őket, mert nem tudják, mi az, hogy Adidas, vagy hogy hogyan is szokás csajozni.

De hiába hozza Viggo Mortensen hátborzongatóan jól az antidiktatórikus diktátort nemcsak elvakultságában, de emberi pillanataiban is, hiába van tele a forgatókönyv egyrészt érdekes emberi helyzetekkel, másrészt jól működő poénokkal, és hiába nem tűnnek a tanmese szereplői a legkevésbé sem egy tanmese szereplőinek, inkább hús-vér, lélektani utakat bejáró szereplőknek, ha egyszer végig azt érezni, a film valójában álproblémákról beszél. Mert az inkább színészként ismert író-rendező Mark Ross (Amerikai Horror Story) folyamatosan emberi problémákat szeretne feszegetni, de mégsem emberi oldalról teszi fel a kérdéseit. Biztos, hogy az emberi minőség olyan felvetések mentén határozható meg, mint hogy

Biztos, hogy az élet leglényegesebb, valós kérdései közé tartoznak az olyasmik, mint hogy van-e kiforrott véleményünk az Alkotmány kiegészítéseiről? Mert Ross csupa ilyesmi mentén építi fel a filmet, ami ettől sokáig úgy tűnik, csak körbe-körbejárja az igazán fontos kérdéseket, de valójában nem talál fogódzókat hozzájuk.

Aztán a film vége menti a helyzetet, amikor kiderül, hogy Ross valójában egy anti-hollywoodi punk, aki a hegeli dialektika alapján építette fel a Captain Fantasticet: a civilizáció totális elutasítása volt a tézis, az Adidas-hitű fogyasztói társadalom az antitézis – a szintézis pedig a film lezárása, ami (okosabban, mint az első másfél óra) épp arra jut, hogy tényleg lehet ilyen kategorikusnak lenni, mert az igazság persze, ha valahol, még leginkább középen van. Úgyhogy gondolatébresztőnek mindenképp gondolatébresztő a Captain Fantastic, de ennek ellenére sem biztos, hogy a nézője bármilyen tekintetben is több lesz tőle – a célközönség talán inkább az a szélsőségesen fogyasztói réteg lehet, amelynek tagjai úgysem ülnének be soha egy hasonló filmre, legfeljebb ha a pénztárnál véletlenül összekeverik a Captain Americával.

Gondolatébresztésben utazik a szintén amerikai, szintén szupersztárokkal forgatott Complete Unknown (Akit senki sem ismer) is: az identitáskeresésről szeretne elmondani pár gondolatot, de hogy pontosan mit is, azt nehéz kihámozni belőle. Az a fajta film ez, ami egy Mindent Felkavaró Éjszakán játszódik: Rachel Weisz egyszer csak felbukkan régi nagy szerelme, Michael Shannon (Gengszterkorzó, A szabadság útjai) lakásán. Tizenöt éve, egyetlen szó nélkül tűnt el, és kiderül, azóta újra meg újra teljesen új személyazonosságokat talált ki magának, így viszont senki nem ismeri őt igazán – a kérdés, mint végül kiderül, mégis inkább az, vajon a nő ismeri-e valójában saját magát, és vajon miért csinálja, amit csinál.

De a tévésorozat-rendező Joshua Marston jobb lélektani thrillerben, mint egzisztencialista filozófiában. A filmben ugyanis minden működik, csak a mondanivaló kifejtése nem. Szuper az emberi kapcsolatok folyamatos változásából adódó feszültség, és emberiek a konfliktusok is, például a munkája miatt költözni akaró feleség és a bizonytalan férj között, és

Csak az nem áll össze a végére sem, hogy az újabb és újabb hamis személyiségek kitalálása akkor most hogyan is viszonyul önmagunk megismeréséhez, vagy milyen tanulsággal is szolgál azok számára, akik épp identitásválságot élnek át, és épp egy ilyen film tanította volna meg őket az élet, a világmindenség meg minden nagy dolgaira. Így viszont a Complete Unknown életmentő lélektani katarzis helyett csak egy nagy kérdőjel marad, amin talán nem a nézőnek érdemes tovább gondolkodnia, hanem az író-rendezőnek kellett volna így tennie. Mindenki jobban járt volna, még szegény Rachel Weisz is.