A Kút olyan, mintha egy sokkal, de sokkal jobb film kivágott jeleneteit és alternatív befejezéseit néznénk, és amikor ez a gondolat derült égből belém hasított valahol a vetítés felénél, akkor onnantól nem tudtam szabadulni tőle. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy amit itt látok, az nem lehet igazi, ezeket a snitteket biztos csak kivágták, és valahol létezik egy sokkal jobb, izgalmasabb, szórakoztatóbb film, aminek most véletlenül a rossz tükörképét látjuk. A Kút azt a benyomást kelti, mintha mindegyik jelenetében csak az első próbáig jutottak volna, és így fejlődött volna tovább az ötlet, de valami miatt mégis ezeket vette fel Gigor Attila rendező. 

Itt állok a Kúttal szemben, és teljesen tanácstalan vagyok. Én a kritikáknál mindig abból indulok ki, hogy mi volt egy filmnek a célja, aztán onnan megyek tovább afelé, hogy a filmnek mennyire sikerült ezt a célt a saját eszközeivel teljesíteni. A cél az lehet bármi: a minden akadályt átívelő szerelemtől a westernparódiáig tényleg bármi, a lényeg az, hogy tartsa magát hozzá, vagy pedig ha eltér tőle, akkor legalább stílusban legyen egységes vagy legyen egy addig ismeretlen, nagyobb mondanivalója.

Értem a cselekményét, látom a színészeket, végignéztem, de nem tudom, hogy mi volt a célja. Nem thriller, mert nincsen benne izgalom. Nem vígjáték, mert ahhoz nem elég vicces. Nem dráma, mert nem tudom, hogy mi az, amit mondani akar.

Kezdem először azzal, amit megmutat: a film elején egy leginkább skanzenszerű benzinkúthoz megérkezik egy fiatal férfi (Jankovics Péter), és édesanyja (Udvaros Dorottya), mondván az előbbi harminc év után úgy döntött, hogy a benzinkutas apjával (Kovács Zsolt) lakna a nagy büdös semmi közepén. A kutas látszólag elég nagy kulimászban van, amit tetéz, hogy megérkezik egy kisbusz, benne egy morcos sofőr, az ő jobbkeze, és négy prostituált: a tuskó Hajni (Trokán Nóra), a szótlan szerb Dragica (Irma Milovic), a negyvenes Vera (Pokorny Lia), és Mária (Kurta Niké), akire azért nem  tudok egyetlen összefoglaló jelzőt mondani, mert elég sűrűn váltogatja őket.  Ott dekkol még egy kút saját kriplije (Tzafetás Roland), és néha feltűnik egy olasz vadász a szomszédos erdőből is. Ez a sok ember pár különösen forró napig együtt dekkol ezen a kúton, és közben így vagy úgy elkezdenek kavarni egymással ,vagy szellemileg, vagy testileg.

Folytatom azzal, ahogyan megmutatja: Gigor Attila a 2008-as A nyomozóval bebizonyította, hogy habár a Sírhant művek című sorozat hatalmas hatással volt rá, ezt tökéletesen át tudta ültetni egy magyar filmbe, és megrendezte hosszú idő után az első thrillert, amiben emlékezetes képek is vannak. Gigor ezután évekig várt a második nagyfilmes lehetőségére, Az ember, akit nem lőttek le című filmterve hosszú éveken át hánykolódott a támogatási közegben, közben dolgozott színházban, illetve pazarul rendezett és írt a Terápia című HBO sorozatban. Viszont a filmterve, sajnálom, kútba esett, helyette pedig gyorsan leforgatta ez a drámát.

Amiből hiányzik minden olyan vizuális, sőt, szövegíró tehetség, ami A nyomozót annyira jó filmmé tette. Nincsenek emlékezetes képek, Pater Sparrow látványvilága nem tudja eltalálni az egyszerre magyar vidéki, és nyugati, sosemlétező viskó közötti határvonalat, Herbai Máté operatőrnek pedig nem sikerül úgy megmutatni a nagy büdös magyar semmit, mint Nagy Andrásnak a Délibábban. 

Ráadásul a Kút kicsit olyan, mint az Argo című suttyófilmet néznénk viccek nélkül, vagy egy értelmiségieknek készült Üvegtigrist, ami derékig elmerül a tahóság és igénytelenség legnagyobb fokában, hogy az emberi létezésről valami általános érvényű állatmesét próbáljon elmondani, helyette pedig csak anekdotákkal fárasszon minket. A színészek szinte kivétel nélkül egyszerre tehetségesek, és elhibázott választások: Trokán Nóra a „haggyámá Zsoltika”-szintű dialógusaival olyan, mint ahogyan egy vidéki lányt elképzelnek az Instant emeletén, Kurta Niké személyisége úgy változik, ahogy éppen a forgatókönyv kívánja tőle, nem pedig úgy, ahogy kellene. Jankovics Péter túl idős és túl sótlan a messziről jött fiú szerepére, Pokorny Lia pedig szinte semmit nem tesz hozzá a történethez. Kovács Zsoltot szívesen látom értetlenkedni bármilyen filmben, ha valami jó a Kútban, az akkor ő.

De semmiképpen sem a csigalassúsággal haladó történet, az egymásnak folyamatosan faarccal mesélő szereplők – a legsúlyosabb Tzafetás Roland, aki testi fogyatékost játszva négy részletben mesél el egy szimbolikus anekdotát, ami már a másodiknál is fárasztó –, a borzalmas, indokolatlan szexjelenet, vagy az, hogy ezt az a Gigor Attila készítette, aki egy marha tehetséges író és egy baromi jó rendező. De ezt nem ezzel a filmmel bizonyítja.