Edward Snowden történetét az élet Oliver Stone-nak írta. Van benne kisember, aki hithű, meggyőződéses konzervatív polgárból lesz liberális rendszerkritikus, mert csalódik, és ezt a lelkiismerete nem bírja elviselni. Stone élete is hasonlóan alakult, szóval volt kapcsolódási pont bőven. A JFK-t rendező, kissé paranoid Oliver Stone ráadásul pompás filmet rendezett volna a világ leghíresebb kiszivárogtatójának történetéből, aminek végén a mozik liberális beállítottságú nézői hangosan tapsoltak volna, és tán még verekedés is lett volna valahol a konzervatív, Snowdent árulónak bélyegző többiekkel, ki tudja. A mai Stone Snowden-filmje azonban lassú, szétesett és egyoldalúbb, mint egy Orbán-beszéd.

A történet ismert, ha mégsem, itt van röviden: egy Edward Snowden nevű férfi, aki a CIA és az NSA alkalmazásában is állt állambiztonsági karrierje alatt, egy rakás államtitkot lopott ki az NSA-től 2013-ban, és azóta Moszkvában él, mert az oroszoknak és az amerikaiaknak nincs kiadatási egyezményük. Más országoknak sem feltétlen van az USA-val, de Snowden Moszkván túl nem jutott, mert bevonták az útlevelét. A kilopott adatok 1,5 millió oldalra rúgnak, ha minden igaz, és van bennük minden, a katonai jellegű infóktól az NSA globális lehallgatási gyakorlatát részletező jegyzőkönyveken át a brit titkosszolgálat mocskos kis trükkjeit leleplező fájlokig. Snowden pontosan tudta, hogy ha nem vállalja arccal, névvel a balhét, akkor előbb-utóbb majd jön érte a nagy fekete autó, és a büdös életbe' nem látja viszont a napot.

A filmet Stone úgy rakta össze, hogy azok a napok adják a keretét, amikor Snowden (Joseph Gordon Levitt) Hong Kongban egy dokumentumfilmes nőnek (Laura Poitras - Melissa Leo alakításában) és a Guardian két újságírójának (Tom Wilkinson és Zachary Quinto megformálásában) elmondja a sztorit. Erről már láttunk egy filmet, a Citizenfour című dokut, amivel Poitras Oscar-díjat is nyert - egy izgalmas, érdekes filmmel, amit ezerszer inkább ajánlunk mindenkinek, mint Stone 139 percesre nyújtott verzióját. A szállodai szobában mesélő Snowden visszaemlékezéseiből rakjuk össze a sztorit a hadseregben eltöltött időszaktól kezdve, látjuk a mélyen hazafias érzelmeket valló, katonacsaládból származó Snowdent, akit annál nagyobb trauma nem is érhet, mint az, hogy a hazáját nem tudja fegyverrel a kezébe szolgálni Irakban. 

A kiképzés jelenetei viszont hamisak és mesterkéltek, a Snowden arcába két centiről üvöltő őrmester és a sárban kúszás közben levegőért kapkodó kiskatona képei a Full Metal Jacketben még működtek, de azóta már csak legyintéssel elintézhető klisék, ahogy az is az, hogy amikor az egészségügyi okokból leszerelő és a CIA-nál elhelyezkedő Snowden az első randin lebukik a csaja előtt (a rettenetes parókát viselő Shailene Woodley), mert, és ez nagyon fontos eleme a filmnek, nem tud rendesen hazudni. Stone ugyanis abból az alapállásból indult ki, hogy amit Snowden tett, az hősies dolog volt, egy, a rendszer visszássága miatt megcsömörlött ember utolsó, önfeláldozó lépése, miközben elfelejti megvizsgálni, vagy legalábbis megkérdőjelezni, a kiszivárogtatás negatív hatásait, mert ugye ahol fát vágnak, ott forgács is hullik.

A magánéleti szál, Ed és Lindsay kapcsolata egyébként érdekes lenne, ha nem lenne annyira Stone-os, a dugás közben a szoba végében álló számítógép webkamerája miatt parázó Snowdennel (plusz vészjósló zene!), akit Levitt néha annyira érzelemmentesen hoz, mintha egy robotot néznénk a képernyőn. Ebben egyébként sokkal több volt, mint amit kaptunk, egy tényszerűen bemutatott kapcsolatot, amit mintha a Wikipédiából vett volna Stone, már ha van olyan szócikk, hogy Elhidegültünk egymástól, mert a pasim egy kém. Ahogy a film többi részében, Stone itt is mindent készpénznek vesz, amit Snowden mesélt neki, és úgy állítja be a rúdtáncos csajt, mint egy hisztis, hálátlan nőt, aki nem képes felfogni, micsoda áldozatokat hoz a pasija, ő érte is.

Snowden történetében persze Snowden a főhős, ez ilyen emberi dolog, mármint úgy visszaemlékezni egy kocsmai balhéra például, mintha mi lettünk volna a főszereplői, miközben a fal mellett állva néztük az eseményeket. A CIA-nál és az NSA-nél is ő a legfontosabb fogaskerék, az ember, aki nélkül leáll a rendszer, akire személyre szabnak egy munkahelyet, sőt, egy egész osztályt, és aki sokkal okosabb, mint bárki, aki a környezetében dolgozott. Ilyenkor az ember óhatatlanul felteszi a kérdést, hogy vajon ha ugyanerről az 1984 lapjairól leugró CIA-kiképzőtisztet is megkérdezzük (már ha létezik), ő is ugyanúgy látta az eseményeket? Vagy a svájci, botcsinálta terepmunkára Snowdent beszervező, menő CIA-ügynök (Timothy Olyphant) is? Vagy Snowden csak egy olyan apró kis porszem volt a hírszerzés sivatagában, amiben rajta kívül vagy egymillió másik ember is dolgozik, aki jókor volt, jó terminál előtt?

A történetnek vannak, pontosabban lennének izgalmas pontjai is, gondolok itt az adatlopásra, amit viszont Stone az első jelenetek egyikében ellő - később meg negyedórán át igyekszik feszültséget teremteni a Snowdent gyanúsan méregető biztonsági őrökkel és képes bedobni azt a végtelenül klisés jelenetet is, amiben a főhős izzadó homlokkal nézi a képernyőt, ahol egy párbeszédablakban látjuk, hogy éppen másolódnak a fájlok, ÉS MÁR CSAK 13 SZÁZALÉK VAN HÁTRA, VAJON SIKERÜL? Ezek, gondolom, azért kelletek a filmbe, hogy az egy kicsivel több legyen, mint a dokumentumfilm, amire épül, de valós izgalmat, feszültséget nem sikerült kelteniük.

Értem én, hogy ez csak egy film, de amikor a valóság az, hogy Snowden egy éven át, darabokban töltögette le  és csórta ki a fájlokat, és a sereg szerint nem dupla lábtörés, hanem csonthártyagyulladás miatt szerelt le, illetve a beosztása szerint a rendszer karbantartásáért felelt a CIA-nél (ahová eredetileg biztonsági őrnek vették fel), és nem ő tervezte azt a rendszert, ami minden titkok összegyűjtője, akkor Stone miért nem kérdőjelezte meg azt, amit Snowden állít? Miért veszi készpénznek azt, hogy Putyin puszta szívjóságból adott menedéket Snowdennek, és nem a birtokában levő államtitkokért cserébe? Nincs ebben egy kis ellentmondás? Arról sem tudunk meg semmit, hogy mi történt Hong Kongban az újságírókkal való találkozás előtti 11 napban, illetve a botrány kirobbanása utáni egy hétben, és a film nem tér ki a moszkvai hétköznapokra sem, pedig érdekes lenne.

A filmet Stone a rá jellemző vizuális bravúrok minimalizálásával rendezte meg, mintha ő is alárendelte volna magát a sztorinak. Pár beállítás, a HDR-felvételek és biztonsági kamerák képének váltakozása illetve a nála kötelező álomjelenetek persze megvannak, ezek nélkül tényleg úgy nézett volna ki a film, mint egy doku. Joseph Gordon-Levitt nagyon jó Snowden szerepében, szinte tökéletesen azonosul vele, legalábbis mimikában - a magyar szinkron miatt nagyon sok elvész a játékából, a sorozatos félrefordításokról nem is beszélve. A többiek eljátsszák, amit kér tőlük Stone, de csak a CIA-főnökét alakító Rhys Ifans képes egy fokkal többet nyújtani, mint egy bábjáték mellékszereplője, ezt a filmet Stone Levitt vállára pakolta, mindeni más csak végszavazik neki.

Az, hogy az amerikai és a brit titkosszolgálatok az átlagember minden, mobiltelefonba elmondott szavát vagy az interneten leírt kommentjét olvassák, hogy a webkameráját távolról bekapcsolhatják, és végignézhetik, ahogy a feleségét töcsköli a hálószobában, elképesztően nagy pofon volt a világnak három éve. A lelkiismereti vagy ki tudja milyen okokból kiszivárogtató Snowdent ezért igenis lehet hősnek tekinteni, sőt, kell is, hiszen kézzelfogható valósággá tette azt a Nagy Testvér-mítoszt, amit a világ az 1984 óta pedzeget. A filmnek viszont azt mindenképpen alaposabban is meg kellett volna vizsgálnia, hogy egészen pontosan mi is választja el a kiszivárogtatót az árulótól, és mi lett, mi lesz azokkal az adatokkal, amiket Snowden mintegy mellékesen pluszban lenyúlt. Mert erről sem ő, sem Stone, sem a Guardian újságírói nem beszélnek.