Egy vidéki magyar kisvárosban nőtt fel, modellből lett színész, játszott hollywoodi főszerepet, szerepelt Brad Pitt és Robert Redford oldalán, de esze ágában sem volt Amerikában maradni, hátat fordított a vörös szőnyegnek. Osvárt Andreával arról is beszélgettünk, hogy kaphat filmszerepet Paris Hilton.

Egy tolnai kisvárosban, Tamásiban töltötted a gyerekkorodat – hogy lett belőled modell?

Talán sokat mondták nekem az arcomat csipkedve, hogy milyen szép kislány vagyok, és elhittem. De a fő mozgatórugóm az volt, hogy szerettem volna hamar függetlenedni a szüleimtől. Úgyhogy amikor tizenöt éves koromban megláttam a pécsi kollégium falán, hogy indul egy modelltanfolyam, úgy éreztem, jó lenne ezzel keresni egy kis zsebpénzt. Úgy éreztem, ezt a hétvégenkénti egy-két divatbemutatót pont tudom vállalni. Aztán egy idő után áttértem a kifutó helyett a divatfotózásokra, ami nagyon jól ment; évekig abból éltem – és jól éltem. 

Önfejű vagyok, mindig a saját utamat akarom járni – nem is ismerek mást magamon kívül, aki tizenhét évesen magántanuló lett, mert úgy érezte, dolgoznia kell.

Tizenhét voltam, amikor egy barátnőmmel ki akartunk menni Milánóba modellkedni, de mivel még kiskorúak voltunk, visszafordítottak.

Nekem ez volt az utam: az egyetem mellett is folytattam a fotózást, rengeteg reklámot forgattam, és amikor néhány megnyert verseny után hívtak, kimentem Olaszországba, bejártam a világot. 

Az amerikai modellvilágról terjedő rémmesék közül – heroin, iszonyú stressz, egymás folyamatos fúrása – te Európában tapasztaltál bármit?

Heroint soha az életben nem láttam, és ilyen szituációkkal sem találkoztam, de a filmvilágban sem. Kokaint életemben egyszer láttam egy éttermi mosdóban, de annak semmi köze nem volt a szakmához.

És a stressz?

A modellkedésnek voltak súlyos oldalai, főleg Milánóban, amit kvázi kötelező megjárni az önéletrajzunk miatt. És először nagyon jól is hangzik, hogy az ügynökség ad szállást, zsebpénzt, ebédpénzt és minden hasonlót – de aztán a hó végi elszámoláskor kiderül, mi mindent vontak le. Két hónapig voltam Milánóban, és egy fillért sem kerestem. De nem baj, tapasztalatnak, nyelvgyakorlásnak jó volt, és a portfólióm is szépen épült.

A színészkedéssel a reklámfilmek miatt kezdtél el foglalkozni? Ha sikeres voltál, miért nem maradtál meg modellnek?

Anyukám is aggódott: miért nem folytatom, ha olyan jól keresek vele? De a reklámfilmezés sokkal jobban ment, és jobban is tetszett, hogy nem olyan statikus az egész, mint a fotózás: „állj meg, ne mozdulj, maradj csöndben, told ki a csípődet!” Nyolc évig csináltam így, aztán a reklámfilmekben úgy éreztem, végre levegőhöz jutok. Herendi Gáborral sok reklámot forgattunk, aztán beiratkoztam a Földessy Margit Színitanodába.

Nem járt kudarcélménnyel, hogy sikeres modellből kezdő színészként kellett újra elindulnod?

Nehéz volt – és most ezt is meg is ismétlem, mert tizenöt év színészkedés után elkezdtem producerkedni. De szeretem a kihívásokat, és meguntam a modellkedést, ahogy most meguntam a színészkedést is: negyven film után már nehéz nekem újat mutatni, pedig szeretnék felfelé haladni, olyasmit játszani, amit eddig még nem. Olyan ez, mint a hegymászás: minél magasabbra megy az ember, annál nehezebb lesz, és annál kevesebb az oxigén, meg az ember, aki társ tud lenni.

Ezért éreztem úgy, amikor az Aftershock hollywoodi, vörös szőnyeges premierje után megvolt a tizenöt perc hírnevem a Late Late Show-ban Craig Fergusonnál, hogy megint kéne valami, amiben nulláról tudok építkezni. Akkor alapítottam meg a filmes produkciós irodámat.

A legtöbben az első vörös szőnyeg és az első kétmilliós nézettségű talk show után nem az újrakezdésen gondolkodnak, hanem szeretnének belőle még többet.

Ez nagyon kockázatos. Én nagyon jó megfigyelő vagyok: láttam, hogyan működik ez a rendszer. Mindenkit bedarál. Nem véletlenül nevezik ezt tizenöt perc hírnévnek: egyik nap még én voltam címlapon, másnap már más. Mindennap kijön egy film, leszedik az óriásplakátokat, és másikat tesznek a helyükre. És tudjuk – pláne Magyarországon –, hogy

egy letűnt korszak sztárjai éheznek, nem tudják fizetni a számláikat vagy öngyilkosok lesznek. Nem akartam, hogy velem is ez történjen.

Tudatosan végiggondoltam mindezt, és úgy döntöttem, nem akarom kivárni, amíg már nem lesz rám szükség, nem lesz rám kíváncsi a közönség, és a csúcson hagyom abba. Pontosabban nem is hagytam abba, csak ráálltam egy másik lábra is.

Nem pesszimista hozzáállás ez? Gondolhattad volna úgy is, az első hollywoodi siker az első lépés a hosszan tartó hírnév felé.

Nem pesszimista, realista hozzáállás. Persze, vannak a szabályt erősítő kivételek, akik hosszú ideig sztárok tudnak lenni, de ők amerikai születésűek és angol anyanyelvűek.

Fel sem merült benned, hogy belőled is ekkora sztár lehet valaha?

Eleinte biztosan vágytam erre, de ez nem a valóság. Talán három európai színészt tudok mondani, akikkel ez történt. De ennek is megvan a rendszere: egy-egy nagy területről (Franciaország, Olaszország, Németország vagy Spanyolország) tudnak az amerikai piacra importálni egy-egy nemzeti sztárt, már csak azért is, mert azzal megszereznek még egy nagy piacot. Én magyarként nem tudok labdába rúgni. Ráadásul én Olaszországban éltem, pedig ha valaki magyar színészt keresett, akkor Magyarországon castingolt, Olaszországból pedig olaszokat hívtak. Ott azokat a szerepeket kaptam meg az amerikai filmekben, amiket ott forgattak, és amikhez jól kellett tudni angolul – mert ebben az olaszok nem erősek. Így tudtam Heath Ledgerrel vagy Clive Owennel forgatni.

Európában több is a lehetőségem, mint Amerikában: ott egy a millióhoz lett volna az esély, hogy engem válasszanak Brad Pitt mellé, viszont mivel ezek a filmek Európában forogtak, a kis szerepekre nem hoztak magukkal amerikai színészeket. Az volt az én Amerikám. Ráadásul kint ezt hatalmas dolog: az ottani ügynököm el volt ájulva, hogy a showreelemben Robert Redford-kaliberű színészek szerepelnek.

Egy ilyen showreellel sincs az átlagosnál nagyobb esélyed sztárnak lenni a többieknél?

De: ezért kerültem bele a Határtalan szerelem című, szuper görög filmbe, ami Görögországban nézettségi rekordot döntött, eladták Amerikába, Németországba és most végre Magyarországra is – de nem miattam, hanem mert annyira jó film.

Viszont ha ilyen realistán (vagy pesszimistán) látod a saját helyedet Hollywoodban, hogyhogy egyáltalán kimentél?

Tudtam, hogy ha kezdőként mennék, elvesznék, egy idő után viszont már késő lenne: a színésznőknél van egy kor, ameddig, ha nem sikerült, már nem is fog. És mivel az olaszok nem dolgoznak augusztusban, úgyis úgy éreztem, nem tudok magammal mit kezdeni Olaszországban egy strandon egy hónapig. Úgyhogy vettem egy repülőjegyet, és két-három évig minden augusztusban kijártam Amerikába különböző színésztréningekre, aztán harmincévesen dobbantottam egy nagyot, mert addigra lett olyan erős a szakmai hátterem, amivel már érdemes kint bekopogni egy ügynökséghez. 

Akkor még úgy álltam hozzá, hogy meg tudom váltani a világot. Két-három évig éltem kint, és dolgozni is tudtam – az Aftershockon kívül játszottam A szállító sorozatverziójában –, és megtapasztaltam, hogy működnek a dolgok. És elkezdtem érezni, hogy használ a rendszer. Mint ahogy az ember, amikor cigarettázni kezd, azt hiszi, hogy bármikor le tudná tenni, de aztán mégis átveszi a hatalmat fölötte, és már az irányít. Én is azt éreztem, annyira erős a rendszer, hogy engem is be fog szippantani.

Mit értesz a rendszer alatt?

Ez egy futószalag, egy gép, ami bekap és kiköp. Minden nap több száz lány száll le a repülőtéren ugyanazzal az álommal, amivel én is érkeztem: „Én leszek az új Marilyn Monroe”. A rendszer ezt a lelkesedést és naivitást használja ki. Az IMDB-n a top színésznők mind harminchoz közeliek és csinosak. Ez a valóság, ez kell ahhoz, hogy egy film eladható legyen: a szex. Ahogy a zeneiparban is: meztelenség nélkül már nem lehet klipet csinálni. 

Ha mégis kint maradtál volna Hollywoodban, szerinted mi lenne veled most?

Szerintem boldogtalan lennék, vagy áltatnám és hitegetném magam, hogy holnap végre majd történik valami, és végre megkapom azt a szerepet, amire vágyom – mert Hollywood ezt az érzést ülteti el benned azzal, hogy egyik nap Kevin Bacon, másnap meg Jim Carrey ül melletted a Starbucksban. Azt hiszed, ott vagy a tűz közelében, de valójában mindig csak vársz valaki másra, hogy kiemeljen, hogy téged válasszon. Pedig az embernek saját magáért kell felelősséget vállalnia, nem pedig rábíznia az életét valaki másra.

Úgyhogy mára talán már gyógyszerekhez vagy drogokhoz nyúltam volna. Vagy luxusprosti lennék.

Alkut kötöttem volna az ördöggel, mert meg is kell élni valamiből. Lehetettem volna valakinek a kitartottja, úgy tehettem volna, mintha nem tudnám, hogy csal a férjem, és közben áltathattam volna magam, hogy sikeres színésznő vagyok.

Amíg kint voltam, nagyjából heti egy meghallgatásra tudtam elmenni – a hét többi napján nem volt mit csinálnom, legfeljebb tornázni, kávézni, vagy várni, hogy csörögjön a telefon. És közben kimaradtam az itthoni fontos eseményekből, a családi dolgokból. Azt éreztem, ennél én sokkal aktívabb vagyok, úgyhogy az egyik várós periódusban elkezdtem forgatókönyvet írni, amit befejezni már nem sikerült, mert nem vagyok író, de akkor kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy saját magam generáljak projekteket.

Visszatérve még a modellkedés és a színészet közti váltásra: bíztál abban, hogy a színiiskolában megtanulod a mesterséget, vagy úgy érezted, azért leszel inkább színész, mert ahhoz van tehetséged?

Nem gondolom, hogy tehetséges lennék, bár elfogadom, hogy ha még mindig, negyven film után is van, aki kiválaszt, akkor biztos szorult belém némi tehetség. Megtanultam magamat használni és kezelni, de inkább a kitartásom és a szorgalmam volt, ami előrevitt. Nem én vagyok a legtehetségesebb magyar színésznő, de lehet, hogy külföldön én vagyok a leghíresebb. Seggelős vagyok: szeretek tanulni, iskolába járni, képezni magamat. Mindhárom nyelvet, amin beszélek, iskolában tanultam, nem gyerekkorban. Pontos vagyok és jól menedzselem magam. Ezekből épült fel hosszú évek alatt az imidzsem – húsz éve kezdtem, nem egyik napról a másikra alakult így.

Nagyon erősen megvan benned az a hozzáállás, ami az amerikai álom alapja: hogy céltudatos építkezéssel egy „self made man” bármit elérhet. De ilyen hozzáállással az ember általában azt gondolja, még annak sincs akadálya, hogy tudatos munkával végül majd ő legyen az Egyesült Államok elnöke. Te mégis azt mondod, annál a hollywoodi vörös szőnyegnél sosem juthattál volna tovább.

Hidd el, hogy ez így van. Én nő vagyok: ebben a világban nem lehettem egy Soros György vagy egy George Cukor, akinek tekintélye van, és akit nem használnak ki vagy nem akarnak elnyomni. Hollywood és a filmipar nagyon maszkulin közeg. Be kellett látnom, hogy vannak olyan farkastörvények, amikkel hiába akarok én szembemenni, mint Don Quijote, mert csak belehalnék vagy belebetegednék.

Használnia kell egy nőnek a szexuális kisugárzását, a testét a filmiparban az érvényesüléshez?

Sajnos igen. Ilyen szempontból sokat fordult a világ: ma már egy producer vagy egy stúdió is az alapján választ színészt egy filmbe, hogy hány követője van az Instagramon, hány emberhez lehet eljutni általa.

Ez pedig attól függ, hogy ki hány „mellfit” posztol, és hányszor van a feneke a címlapon.

Így kap Paris Hilton is filmszerepet. Ez van. El kell dönteni, hogy a mennyiség vagy a minőség a fontos: ha tartani akarom magam a saját értékeimhez, annak megvan az ára, akkor valószínűleg nem engem fognak a következő Die Hardba kiválasztani. De remélem, hogy hosszabb lesz a karrierem, mert nemcsak a külsőm miatt maradok meg az emberekben.

De azért a te instagramodon is van néhány mellfi és szexi fotó.

Minimális. Néha az ember úgy érzi, „na, azért én is megmutatom, mi van a tarsolyomban” – de nem célom, hogy mellbedobással győzzek. Nyáron egy barátnőm csinált rólam egy képet Rómában, és meggyőzött, hogy tegyem ki az oldalamra. És rögtön jött is a cikk, hogy „Gigamelleket villantott Osvárt Andrea”. A bulvár csak ezt hozza le, azt nem, ha ruhában vagyok.

#summer #summertime #relax #dayoff #fun #friends #love #self

A photo posted by Andrea Osvart (@andreaosvart) on Jul 14, 2016 at 11:11am PDT

Kell szerepelni a bulvárban?

Kell, de szerintem elég évente egyszer tartalmat szolgáltatni hozzá. Angolul azt mondják: „Out of sight, out of mind” – ha nem látnak, elfelejtenek. Valamennyire muszáj tartani a kapcsolatot a nézőkkel. Gondolj bele, hány Julia Roberts-filmet nézel egy évben, és hány cikkben találkozol vele.

Ma már Budapesten laksz – a római lakásod megvan még?

Azt egy barátnőmmel ketten béreltük, tehát még megvan. Az időm nyolcvan százalékát itthon töltöm, de még nem égettem fel magam mögött minden hidat.

És közben egyre kevesebb színészi szerepet vállalsz, és a produkciós irodádra koncentrálsz. Hogyan jutottál el ide?

Olaszországban hét év után beragadtam az erős tévéfilmszínésznő kategóriájába, de én mozifilmekben szerettem volna játszani. Volt öt-hat tévés főszerepem a Rai Unón, de én szerettem volna inkább Nanni Morettivel, Paolo Sorrentinóval vagy Ferzan Özpetekkel dolgozni. De nem jött össze, mert a rendszer nem engedett váltani; erős volt a tévés imidzsem, így olyan volt a helyzetem, mintha itthon azt mondanánk, egy playmate akar Shakespeare-t játszani. Úgy éreztem, egy kicsit el kell tűnnöm, és ehhez pont jól jött az a pár amerikai év. Hallottak róla, hogy kint is megálltam a helyem, és azóta dolgoztam német, görög filmben is. Inkább nem dolgozom Olaszországban, mint hogy bármilyen szappanoperát elvállaljak.

De, ha jól érzem, még vágysz rá, hogy Sorrentinóval forgass.

Szerintem lesz még ilyen. Már más korosztályt is játszom, mint amikor megismert az olasz közönség. Kell majd egy film ahhoz, hogy a mozisok is megismerjék az arcomat és a nevemet. Voltam Sorrentinónál Az ifjú pápa castingján – olyan színésznőt keresett, aki tud görkorizni –, jól is sikerült, de végül nem engem választott, csak ő tudja, miért.

De most már nem erőltetem annyira a színészetet, mint korábban, már nem akarok annyira a karrierre fókuszálni, mint korábban, amikor évi 3-4 filmszerep miatt harminc-harmincöt castingon vettem részt. Normálisabb, emberibb életet szeretnék élni, és a produkciós cégben a magam ura lehetek, ami sokkal jobb, mint színészként, amikor mindenkinek meg kell felelni, és néha még csak nem is olyan filmben kapok szerepet, amit én magam megnéznék a moziban.

Máskor is mondtad már, hogy szeretnél értéket is képviselő filmben játszani. Nem is fogadnál már el másmilyen szerepet?

Ha adódna lehetőség, hülye lennék nem kihasználni, de olyan dolgokat nem adnék fel miatta, ami fontos számomra. Mondtam már nemet olyan felkérésre, ami miatt Massachusettsben kellett volna évi kilenc hónapot forgatnom. Ez húszévesen még belefér, harminchét évesen már nem.

Fontos, hogy egyetérts a film mondanivalójával, amiben játszol?

Igen, és ennek a csúcsa most a Határtalan szerelem.

A film egyik történetszála arról szól, hogy egy görög lány és egy szíriai menekült egymásba szeretnek, de a szerelmüket veszélyeztetik a menekültellenes fasiszták támadásai. Ami révén itthon a potenciális közönség egyik fele várhatóan azonnal „migránssimogató”, „liberális” filmnek fogja nevezni. Foglalkozol azzal, hogy téged is besorolnak-e valamilyen politikai skatulyába?

Mindenki oda sorol be, ahová akar; az a saját gondolkodását tükrözi, nem engem minősít. Én, úgy döntöttem, nem fogok állást foglalni ebben a kérdésben. De a Határtalan szerelem nem csak bevándorlásról szól, hanem arról, hogy a szerelem és a szeretet minden határt át tud törni, és nem lehet megállítani.

Még ha nem is akarsz állást foglalni, a véleményed azért sejthető, hiszen több országban te magad is bevándorló vagy.

Igen. Én is egy idegen országban kaptam lehetőséget, szeretetet, elfogadást és nyitottságot sok más emberrel együtt.

A párom is Magyarországon élő olasz férfi, úgyhogy abszolút hiszek a multikulturalizmusban.

Számomra valaki vagy ember, vagy nem, és nem pedig zsidó, meleg vagy bevándorló. Mindenkinek van egy neve.

Dühít a menekültkérdéssel kapcsolatos szavazás közeledtével egyre idegenellenesebb közhangulat, vagy a kampányplakátok az utcán?

Nem, mert nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam. Akkor érnék el a céljukat, ha hatással tudnának rám lenni. De nincsenek.

Producerként most készült el az első magyar filmed, a Vakfolt. Hogyhogy egy ilyen részben-egészben amatőr próbálkozás mögé álltál be?

Ez is egy hegy, amihez először edzeni kell, nem lehet rögtön fent kezdeni. Volt már egyébként egy olasz-magyar, nem amatőr koprodukciónk, a Vakfolt a második, amit egy Slemmer Ádám nevű, huszonkét éves fiatalember írt és rendezett. Úgy döntöttem, szeretnék magam körül kiépíteni egy olyan csapatot, akikben a jövőt látom. Nem a jelenben, hanem hosszútávon gondolkodtam, ezért karoltam fel ezeket a fiatalokat, akik egyébként nélkülem is megcsinálták volna a filmet, de velem technikai segítséget, irodát és szakmai támogatást kaptak, és így megszereztük Kálid Artúrt is egy szerepre. A film már dobozban van, és pár hete indítottunk egy IndieGoGo-kampányt, hogy forrásokat gyűjtsünk a bemutatáshoz. Úgy érzem, sokan akarnak változtatni a rendszeren, vagy nem szimpatizálnak a jelenlegi döntéshozókkal és hatalommal – jó lenne, ha ők támogatnának egy fiatalt, aki csöndben, egyedül megcsinált egy akciófilmet.

Neked volt már tapasztalatod a Magyar Nemzeti Filmalappal?

Volt, de eddig még nem nyertem pályázatot, bár ugyanazzal az anyaggal nyertem Brüsszelben. Pályáztunk egy itt játszódó, olasz-magyar koprodukciós vígjátékkal is, de azt válaszolták, az ő céljuk az, hogy magyar nézőket vigyenek a magyar mozikba. Sajnálom, hogy nem érezték úgy, jó lett volna az országimázs miatt, vagy mert munkát tudtunk volna adni színészeknek, filmeseknek, akik külföldi referenciát is szerezhettek volna. Ráadásul ha eladjuk a filmet Olaszországban, a Filmalap is bevételhez jutott volna egy ötször ekkora piacról. Itthon soha nem fog megtérülni egy vígjáték sem, de Olaszországban a legutolsó kasszasiker 31 millió eurót hozott. Mindenesetre nekem is kell még néhány év, hogy bebizonyítsam, én is gatyába tudok rázni néha egy-két rakoncátlan stábtagot, ha kell. Hogy nemcsak színészként, de producerként, keménykezű üzletasszonyként is helyt tudok állni.