Ami tavalyelőtt volt a Holtodiglan, az lett idén A lány a vonaton. Paula Hawkins könyve hiába épül ugyanarra a sémára, mint a Holtodiglan (naplóbejegyzések formájában hajtogatja mindenki a saját igazát), mivel a sztori annyira más, ezen mindenki hamar túltette magát. Már 11 millió fölött van a világszerte eladott példányok száma, nem véletlen hát, hogy rekordsebességgel készült belőle film. A regény 2015 februárjában jelent meg, márciusban a DreamWorks már meg is vette a jogokat, májusban már a rendező is megvolt Tate Taylor személyében, és 2016. október elején a film castinggal, forgatással, vágással és utómunkával együtt a mozikban feszít. Gyorsan ledarálták tehát az egészet, és hát ez sajnos meg is látszik rajta, leginkább a forgatókönyvön.

Nekem mondjuk a könyvvel is voltak bajaim, de ez nem jelent sokat. Tény, hogy a sztori beszippant, két nap alatt elolvasható, sok meglepetést azonban nem tartogat, ezért nem is annyira értettem, miért készítenek belőle rögtön filmet. És valószínűleg a rendezőnek is lehettek kétségei, Taylor első dolga ugyanis az volt, hogy a helyszínt Londonból áttette New Yorkba – ezzel mondjuk el is vette a könyv azon kicsi egyéniségét, ami legalább volt neki.

Ami jó volt a könyvben, az a főszereplő tökéletes, mélyen kibomló ábrázolása. Hawkins a könyv többi szereplőjét elnagyolta, de Rachellel nagyon behatóan foglalkozott. Milyen is egy alkoholista ember? Hogyan jön minden egyes alkalommal a fogadkozás, hogy soha többet, az ellenállás, a remegés, a rosszullét, a hányinger, aztán a legkisebb stresszre azonnal ivás újra. Hogyan próbálja egy alkoholista titkolni, hogy iszik, hogyan szégyelli magát egyre jobban, ami miatt aztán még jobban iszik, hogyan távolítja magától az eseményeket, amikor nem egyszer öntudatlanra issza magát.

Nagyon jó, hogy ezt valaki ilyen részletesen és pontosan bemutatta, ráadásul egy 34 éves, fiatal nőről beszélünk.

Rachel egyre lejjebb csúszik. Miután elvált a férjétől, akit rajongásig szeretett, teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Egyre többet iszik, a barátnőjénél lakik egy kis szobában egy reménytelen külvárosban, és az alkoholisták szokásos hobbijába menekül, az álmodozásba. Miközben minden nap több mint két órát ingázik oda-vissza a vonaton, az ablakból látható házak lakóit lesi. Gyakorlatilag ez maradt az egyetlen öröme.

Mindegyikről úgy érzi, szinte személyesen ismeri, de különösen két párt figyel mindennap részletesen: a gyönyörű Megant és férjét, Scottot, akik látszólag az álompár, szeretik egymást, szépek, gazdagok, és természetesen a zongorán szeretkeznek. Másik kedvenc házaspárja Tom meg Anna, akik szintén tökéletes pár. Sajnos, mert Tom (Justin Theroux) éppen Rachel volt férje. Anna (Rebecca Ferguson) meg az a nő, akivel Tom csalta őt, aztán el is vette, és gyerekük is született.

Erre mondjuk van is oka, Tom ugyanis még arra sem vette a fáradságot, hogy elköltözzön, hanem berakta az új feleséget a régi házba. Így már érthető, miért lesi megszállottan Rachel mindennap, hogy mi történik a házban, ami nemrég még az övé is volt.

Aztán egyszer csak a gyönyörű Meganról (Haley Bennett, aki idegesítően hasonlít Jennifer Lawrence-re) kiderül, hogy mégsem olyan tökéletes. Rachel ugyanis látja a vonatból, hogy nem a férjével csókolózik a teraszon, hanem valaki mással. Már amennyiben ez a mozgó vonatból látható úgy, hogy valaki kávé helyett reggelre is vodkát iszik. Megan aztán aznap este eltűnik, férje, Scott (Luke Evans) teljesen kivan, Rachel meg éppen a környéken járkált az éjjel részegen, hogy ismét zaklassa volt férjét, aki két házzal arrébb lakik. Csak hát az egészből nem emlékszik megint semmire, ám reggel véres fejjel, sárosan, hányásban fekve ébred.

Meganről hamarosan kiderül, hogy megölték (mivel ez a trailerben is benne van, gondoltam, nem nagy szpojler),  Rachel tehát elég nagy bajban van. Elő is veszik a rendőrök, mert nem tud elszámolni vele, mi a fenét keresett ott pont aznap éjjel. És ő maga sem tud elszámolni önmagának. És nagy bajban van Scott is, akiről pedig kiderül, hogy korántsem az a tökéletes férj, akinek a vonatból látszik.

Rachel egyébkén a könyvben nem túl szép, püffedt arcú, nagy seggű és kövér. Na, hát őt játssza a csodálatos Emily Blunt, aki úgy tud nézni nyitott szájjal, hogy még az én térdeim is remegnek tőle. Elment a castingosok esze nyilván, gondoltam rögtön. De hát nem hiába külön szakma ez, tényleg nem hibáztak. Emily Blunt egyszerűen tökéletes, mint ahogyan egyébként az egész szereposztás az. Ezért különösen fájó, hogy teljesen semmilyen film lett A lány a vonaton.

Természetesen nem fogom elszpojlerezni a sztorit, de azt azért elmondom, hogy a közvetlen környezetemben nem találkoztam olyan emberrel, akinek a könyv/film felétől ne lett volna teljesen egyértelmű a végkifejlet. Ez a könyvben kevésbé volt zavaró, olvasni jó volt, mert remekül van megírva, és Rachel karaktere tényleg jól felépített. Az alkoholizmusából és megszállottságából azonban a filmben nem sok minden jön át, meg abból sem, hogy azért ő is – mint az összes többi szereplő – elég ellenszenves, hiszen kevés alkoholista szimpatikus. Emily Blunt azonban nem lett ellenszenves, egyszerűen nem tud az lenni, csak simán szánalmas, és végig az marad. És ugye ott van még az a probléma, ami Holtodiglanban is felbukkant, hogy ami működik naplóbejegyzésként, az párbeszédként nem mindig.

És hát önmagában a sztoricska gyenge, a főszereplőn kívül a többi szereplő jelleme alig van kibontva.

Őszintén szólva rég láttam olyan filmet, ami nem vált ki belőlem konkrétan semmilyen érzelmet és gondolatot, egy teljesen jelentéktelen alkotás született, ami nem jó, de egyáltalán nem is rossz. Így hát tökéletes esti program, ha nem váruk semmi maradandót. Nem biztos, hogy érdemes megnézni, de nem érdemes kihagyni sem.