Vannak dolgok, amikre Hollywood évtizedek óta idegenkedve tekint - ilyen például az internet, aminek, mint az Idegpálya című filmből kiderül, csak a tíz százalékát látjuk, a többi 90 meg nem pornó, hanem az ún. dark web, azaz sötét háló, a szerv-, drog-, fegyver- és gyerekkereskedelemre szakosodott perverz Kánaán, ahová csak a nagyon menők tudnak belépni. Elitklub, na.

A film viszont nem erről az internet-szegmensről szól, hanem egy lányról, aki kicsit visszahúzódó, kicsit introvertált, kicsit művészieskedő, kicsit szerelmes és egyedül él az anyjával, nem nyomorban, de napi anyagi gondokkal. Vee, aki egyébként Venus, a gimi után képzőművészeti egyetemre menne, de az sok pénzbe kerül (motiváció 1). Vee-nek van egy barátnője, Sydney, aki vagány, nem hord melltartót és bugyit, a pucér seggét mutogatja a kamerába, szóval totál ellentéte hősünknek. 

Sydney annyira vagány, hogy beszállt egy Idegpálya nevű online játékba, ami tulajdonképpen a Menekülő ember és a Jackass szerelemgyermeke, és amiben a játékosoknak egyre meredekebb dolgokat kell végrehajtaniuk, egyre több pénzért, miközben az internet népe figyeli és kommentálja az eseményeket. Sydney ebben a közegben lubickol a népszerűségben, egyre nagyobb marhaságokat vállal be, a játék mögött álló Titokzatos Erő meg csak úgy szórja a pénzt a számlájára. Vee szeretne összejönni a suli bikájával (motiváció 2), és belevág a játékba, amiben először az a feladata, hogy egy idegennel smároljon, aztán meg jönnek az egyre keményebb dolgok, és nagyjából ki is lehet találni, mi lesz a tanmese vége.

A filmet rendező Henry Joost-Ariel Schulman-páros ismerős területen dolgozhatott, ők forgatták le a 2010-es Catfish (Kamureg) című filmet, amiből később egy MTV-sorozatot is készítettek, és amiben nagyjából arról van szó, amit minden épeszű ember tud, azaz az interneten Faszacsávó34 nickkel kommentelő egyén pont annyira lehet egy 34 éves fasza csávó, mint egy 45 éves sorozatgyilkos, vagy 18 éves, unatkozó tinicsaj. Az internet pont annyira veszélyes az emberre, mint a vibrációs juhlábhenger: ha nem dugom a kezem rossz helyre, nem lesz bajom belőle.

Az életük jelentős részét az interneten élő, mindenféle szolgáltatókkal válogatás nélkül adatokat megosztó, magánélete és privátszférája sérthetetlenségére nem vigyázó felhasználók a paranoid filmkészítők kedvencei, róluk lehet olyan filmeket forgatni, amiben a főhősnek ellopják a teljes személyazonosságát és az összes pénzét, vagy egy olyat, amiben a pénzért bevállalt játékból már nem tudnak kiszállni, mert a gonosz hackerek minden infót megszereztek róluk, és ha nem mennek bele életveszélyes mutatványokba, akkor nemcsak az addigi nyereményt, hanem az összes, anyuval közös számlán tartott pénzüket is elveszik.

A Idegpálya az utolsó harmadig egy átlagosnál ügyesebben fényképezett, stílusos film, amiben a lázadó tini archetípusának utazását figyeljük, és drukkolunk, hogy a csúnyácska kiskacsának eladott Emma Roberts végre kinyíljon, és összejöjjön Dave Franco alakította ismeretlen játékostárssal. Azt persze csak Hollywoodban lehet eladni, hogy egy ilyen Vee-nek nincs pasija a gimiben, de hát ugyanitt sikerült alkoholista, molett nőnek beválogatni Emily Bluntot is az A lány a vonaton című thrillerbe.

Roberts és Franco párosa elviszi magával a filmet és a Sydney-t alakító Emily Meade (A hátrahagyottak című sorozatból lehet ismerős) is jó, a csajok közötti kapcsolat átalakulása hiteles, és azt is elhiszem, hogy egy ilyen introvertált csajban valami elpattan egy ponton, és annyira kivetkőzik önmagából, hogy egy szál bugyiban rohangáljon egy luxusáruházban. Amivel viszont komoly bajok vannak, az a forgatókönyv, az alapfelállás és a befejezés, a Népszava-kalapáccsal belénk vert Tanulságról nem is beszélve.

A történetben gyakorlati problémák egész sora idegesíti az embert: Vee számítógépének nincs érintőképernyője (egy 2007-es Macbook Pro), mégis tapicskolja feszt, életszerűtlen a bankszámlák ilyen nagy mennyiségben való feltörése, ha ez a játék annyira titkos, hogy lehet, hogy bárhová mennek a játékosok, mindig van aki figyeli őket és közvetít, és így tovább. Igaz, egy dolgot, a látottakat főleg a sunáznám/bottal sem megközelítés mentén kommentelő trollokat hitelesebben jelenítik meg, mint bármi eddig, le a kalappal előttük.

Az viszont elképesztően idegesítő volt a filmben, hogy a végét úgy összecsapták, mintha elfogyott volna az ötlet vagy alapanyag (a filmet egy 2012-ben készült regény ihletett, aminek alapötlete meg vélhetően egy 13: Game of Death című thai filmből származik, és amiből 2014-ben 13 Sins címen egy amerikai remake is készült, őrült!), és így csak keserű szájízzel távozik az ember a moziból.