Ölnek-e a szerzetesek bankárokat, és sikerül-e megmenteni a világot egy hulla körül tanácskozó bölcseknek? Na és mitől kéne megmenteni?

Már csak azt nem tudom, mi volt ez a film. Krimi? Politikai parabola? Példázat a vallásosságról? Erkölcsi tanmese?

A Titkok és vallomások című olasz film ugyanis annyira komolyan veszi saját magát, hogy a nagy elmélyülésben Roberto Andò rendező (Viva la libertà – Éljen a szabadság!) elfelejt választ adni a legelemibb kérdésekre, és működővé, pláne hatásossá tenni a saját ötleteit.

A sztori szerint a Nemzetközi Valutaalap vezetője összehívja a világ legbefolyásosabb pénzügyminisztereit és közgazdászait, hogy meghozzanak egy, az egész világ jövőjét tekintve hihetetlenül fontos, viszont brutális döntést, ami bár megmenti a válságtól a világ eleve gazdagabbik felét, a másikra viszont elképzelhetetlenül súlyos hatása lesz. A tanácskozásra az elnök meghív egy különös szerzetest is, akit Toni Servillo játszik: az egyetlen a filmben, aki képes visszafogott, finom színészi gesztusok létrehozására, az érzelmek apróságokkal való kifejezésére, szemben majdnem az összes többi, nevetségesen pantomimszerű affektálással játszó színésszel. A Valutaalap elnöke meggyón a szerzetesnek, majd másnap reggel holtan találják a szobájában. A film innentől nemcsak az ügy felderítéséről szól, de arról is, hogyan változtatják meg a sajnálatos események a világ jövőjét.

Úgyhogy az alapszituáció olyasminek tűnhet, mint egy tetszőleges Agatha Christie-krimiben, ahol az a kérdés, a sok összezárt alak közül ki a gyilkos. Csakhogy hiába hozza be a nyomozást meg a rossz arcú detektíveket, mégis olyan, mintha Roberto Andò valamiért mégsem akarna krimit rendezni. Mert valójában legfeljebb néhány, eléggé mondvacsinált tényező akad, ami gyanúba keverhetné a szerzetest: a filmből igazából az első pillanattól fogva több különböző módon is pontosan kiderül, mi és hogyan is történt, legfeljebb az indokok derülnek ki később – meglepetést viszont még ez sem okoz. De még ha nem is lenne egyértelmű a helyzet, izgalom vagy feszültség akkor sem születhetne abból, hogy látunk egy csomó ellenszenves pénzembert, akiknek semmi érdekük nem fűződik az elnök meggyilkolásához, meg a vallás jámbor szolgáját, akiről lehetetlen elképzelni, hogy embert öljön. Úgyhogy ebben a krimiszálban egyetlen dolog érdekes: hogy már akkor el tud vérezni, amikor még meg sem született.

Aztán egy idő után gyanússá válik, hogy a társíró-rendező Andònak nemcsak a krimi kibontása nem lényeges, de általában az sem, hogy primer szinten értelmessé tegye a történetet. Azt például kis jó indulattal még el lehet fogadni, hogy miért hív meg a nagyfőnök egy kívülálló szerzetest egy elképesztően titkos ülésre, aminek a tartalmáról a résztvevők még egymás közt sem beszélhetnek (mert annyira fontos volt pont ott és pont akkor meggyónni), de hogy mit keres itt még egy gyerekkönyvíró is meghívott vendégként, az már olyan rejtély, aminek a megfejtésére kísérletet sem tesz a forgatókönyv, túl azon persze, hogy dramaturgiailag kell valaki, aki együtt tud működni a főszereplővel.

Ez a rejtélyesség eleinte még, fogjuk rá, elmegy misztikus atmoszférateremtő erőnek, de amikor már száz perce hallgatjuk minden további infó nélkül nagyjából azt, hogy „az a dolog”, az egyrészt már feltűnően olyan, mintha az ürességet akarná leplezni, másrészt idegesítő is. A forgatókönyv praktikus értelemben vett átgondolatlansága miatt nem működik a thrillerszerűség sem: többször elhangzik, hogy a nagy döntéssel egyet nem értőknek muszáj befogniuk a szájukat, egyszer még arra is utalnak, hogy fizikailag is veszélybe kerülnek, ha ellenszegülnek – amiben egészen addig van valami kis feszültségescske, ameddig nem döntenek mégis úgy minden következmény nélkül, hogy akkor ők inkább mégsem értenek egyet.

Ahogy múlik az idő, egyre egyértelműbb, hogy Andònak valójában semmi más nem fontos, csakis a bölcselkedés, így tehát a filmet valamiféle tanmeseként kellene értelmezni, amelyben a magasztos értékek és erkölcsök embere szembetalálkozik a csakis az alantasan világi dolgokat szem előtt tartó, kapzsi pénzemberekkel, és megpróbálja kifejezni, hogy miért téves az az út, amin ők járnak. Ezzel viszont szintén elég sok gond van.

Egyrészt az utat, amit a szerzetes jár, nemcsak jó szándék kövezi ki, de Paolo Coelho legjobb napjait idéző, motivációs poszterekre nyomtatható, közhelyes álbölcsességek is, amelyek miatt elég nehéz komolyan venni, amit komolyan kéne. Máskor pedig olyan furcsa szimbólumok jelennek meg az egyébként abszolút realista hangvételű filmben, amelyek vagy értelmezhetetlenül elvontak, vagy ellenkezőleg, annyira egyszerűek, hogy az már a bugyutasággal határos. Ilyen például, amikor az egyik pénzember példásan jól nevelt kutyája egy ponton hirtelen megvadul, bekeríti a döntéshozókat, majd megáll gazdája előtt, és acsarogva ugatni kezd rá, míg a szerzetes egyetlen érintéssel kezesbáránnyá nem változtatja – ami nagyjából annyit jelent, hogy a szelídség mennyivel inkább követendő magatartás, mint a csúnya, gonosz kapzsiság.

De a bölcselettel mégiscsak az a legnagyobb probléma, hogy a Titkok és vallomások száz perc után sem tud többet állítani, mint hogy a kapitalizmus, a pénz által uralt világ rossz, és kész. Ami azért eléggé a levegőben lóg így minden indoklás vagy felkínált alternatíva nélkül (hacsak azt nem vesszük annak, hogy legyünk mind szerzetesek). Anélkül, hogy az alkotók meg tudnának győzni akár egyetlen percre is arról, hogy bármennyire is értik a világ gazdasági folyamatainak működését, a monetáris politikát, és átlátják a problémáit, túl persze azon, hogy

Aztán az utolsó jelenetben a szerzetes, aki korábban többször elmondta, hogy elutasítja a tulajdon intézményét, és nincs semmije, csak amit visel, mégis magával viszi, vagyis eltulajdonítja a megszelídített kutyát, és új nevet ad neki. Ami (az eddigitől eltérő, saját, új név adása) metaforikus értelemben elég egyértelműen azt jelenti, hogy onnantól a tulajdonának fogja tekinteni az állatot. Ez azért sok mindent megmagyaráz: ha még maga az író-rendező sem érti mindazt, ami saját maga adott a szereplői szájába, nem csoda, hogy a film ennyire félresikerült.