Nagypál Gábor próbálta vízbe fojtani Tom Hankst az Inferno című hollywoodi filmben, amelyben a magyar színészek közül neki volt a legnagyobb szerepe. Voltak extra igényei Tom Hanksnek, és lehet-e vele dumálni egy ilyen helyzetben? Kit sebesített meg Nagypál Gábor, és valódiak-e az ütések Tom Hanks és közte? A budapesti független színház, a Stúdió K művészeti vezetőjével arról is beszélgettünk, hasonlít-e a mai magyar helyzet a háború előtti Szerbiára, és hogy mit kéne csinálniuk az állami hivatalnokoknak egy tapétavágóval és a klotyóval.

Hogy kerültél az Inferno szereplői közé?

Az amerikai produkció ilyenkor a castingügynökséget keresi meg, ahová én is regisztráltam korábban. Ők kiküldik a portfóliójukat, Amerikában meg mazsoláznak belőle, és akik első blikkre megfelelni látszanak, azokat hívják be egy castingra egy itteni ügynökség vezetőjével, hogy kiküldjenek egy tök steril, hülye helyzetben készült felvételt. A harmadik körben aztán már konkrétan Ron Howarddal, a film rendezőjével zajlott a casting, de az is csak a filmstúdió nagy tárgyalójában. Nem találkoztam még olyan emberrel a szakmából, aki szeretné ezt a casting-dolgot; nem is lehet szeretni, teljesen életidegen. De kell, és meg kell tanulni, hogyan lehet negyven másodperc alatt bizonyítani.

Számít a tehetség egy ilyen castingon, vagy csak a kinézet és más adottságok döntenek?

Első körben mindenképpen formailag kell megfelelni, csak akkor van esélyed arra, hogy behívjanak, ha alakhelyes vagy. Hollywoodban nem fognak pedagogizálni, és azt mondani, milyen izgalmas lenne, ha a Nagypál játszaná a norvég fogorvost. Nem, ez nem valószínű. Ezzel együtt valamicske azért kiderülhet az emberről egy castingon, ha az nem is, hogy ki mennyire jó színész. De az instruálhatóságot lehet tesztelni – minden mást meg lehet oldani vágással.

Egy olyan hollywoodi blockbuster forgatásán, mint az Inferno – ahol a jeleneteid nagyobb részében verekszel és késsel harcolsz –, mennyire tudsz színészként játszani? Vagy inkább csak utasításokat végrehajtó droidokra van szükség ilyenkor?

Is-is. A szűk és száraz technikai dolgok nagyon kellenek hozzá, de nemcsak az Infernóhoz, hanem a magyar filmekhez is. Ezek rutinnal megtanulható dolgok. Azért valamelyest nyilván szükség van a színészi képességekre, de ami igazán megkerülhetetlen, az a sebesség: nagyon gyorsan és azonnal kell tudni mindent, amit kérnek. Van abban valami droidszerű, ahogyan ezeket teljesíteni kell: nincs idő átélni, elemezni vagy átgondolni. Pontosan tudják, mit akarnak, neked pedig ébernek és pontosnak kell lenned.

Készültél úgy a szerepre, ahogyan egy színházban készülnél? Kitaláltad a karaktered történetét, belegondoltál, mit gondolhat az adott szituációban?

Ennek nem nagyon van se helye, se értelme. Meg se kaptam az egész forgatókönyvet, csak azokat a jeleneteket, amikben szerepeltem. Top secret minden, a példányon is névre szóló vízjel van, hogy ha véletlenül kiszivárogna, tudják, hogy te voltál. Nincs esély a forgatás előtt összerakni a dolgot, ott magyarázza el a rendező, szinte a szinkronos munkákhoz hasonló instrukciókkal: ez az alaphelyzet, nagy vonalakban ilyenek a viszonyok. De számomra a legtöbb dolog csak a filmből derült ki, forgatás közben nem is értettem, ki kivel van igazából, ki kicsoda egyáltalán.

De azért, legyünk reálisak, ez nem egy szerep.

Itt a helyzetet kell értenem, azt megcsinálnom valamiféle alapkarakterből, és bíznom benne, hogy a rendező majd tudja, hogyan akarja ezt felhasználni. Nincs sok árnyalnivaló, túl kevés ahhoz az információ.

Kaptál a technikai utasításoknál komolyabb instrukciót?

Csak annyit, hogy mi történik majd a jelenetben. A szöveges jelenetben Ron elmondta az alaphelyzetet, és ott helyben át is írta a szövegemet. Ami azért nem annyira jó: messze vagyok én attól, hogy anyanyelvi szinten beszéljek angolul. Meg egyébként sem jó soha egy színésznek, ha a már megtanult szöveg változik meg, pláne, ha csak annyit mondanak, „Akkor inkább ezt mondd.” „Jó, majd mindjárt mondom, csak előbb még megtanulnám.”

Hogyan készültek a verekedések?

A medencés verekedést három forgatási nap alatt vettük fel, és egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor háromnál kevesebb kamera dolgozott volna egyszerre. A kaszkadőrcsapat már jóval korábban megcsinálta a koreográfiát, aztán volt egy száraz próba, ahol megmutatták nekünk, hogy is néz ki ez az egész. A forgatási helyszínen, amikor már mindenki sminkben, jelmezben volt, még egyszer megmutatták, utána a kamerabeállás alatt még gyakorolgattuk. És aztán jött az ismételgetés ítéletnapig: ugyanazt a másfél percet kellett újra meg újra meg újra végigcsinálni, atompontos ismétléssel. Azért ez nem volt egy bonyolult jelenet, nem is kellett bennünket kaszkadőrökre cserélni, ennyit meg tud csinálni bármelyik színész.

És a sztárszínészek sem mondták azt, hogy márpedig ők nem fognak egész nap a hideg vízben ülni, csinálja a kaszkadőr?

Nem. Tom is van annyira profi, hogy tudja, minden kaszkadőrrel felvett jelenet óhatatlanul kompromisszumokkal jár az arc vagy a számítógépes utómunka miatt. Mindig felajánlották, hogy ha akarunk pihenni, csinálhatják a kaszkadőrök is, de nem volt rá szükség. Amúgy a víz nem volt hideg, langyos volt és rohadt klóros, kifolyt a szemünk a végére.

Első nap kilenc órát voltunk benne, és amikor kijöttem, a telefonom nem ismerte fel az ujjlenyomatomat. Szétáztunk, mint a szar.

Mennyire van meg egy Tom Hanks-kaliberű sztárban az a színészi alázat, amit mondjuk tőled elvár egy színházi rendeződ?

Maximálisan. Nem volt semmiféle nyavalygás, semmilyen extra kérés, pedig ez nem egy komfortos helyzet. Hihetetlen volt az alázatuk, a profizmusuk, a türelmük. Akkor sem rohantak ki a melegedőbe, ha volt fél óra szünet: leguggoltunk a vízbe Sidsével (Sidse Babett Knudsen, aki az Egészségügyi Világszervezet, a WHO vezetőjét játszotta az Infernóban – K. B.) és Tommal, és teázgattunk. „Most menjünk ki erre a pár percre? Nehezebb lesz visszajönni, és csak megy az idő.” Ez egyiküknek sem jelentett problémát. Nem terhelik magukat fölösleges dolgokkal, gördülékeny velük a munka.

Hogy fizet egy magadfajta színésznek – akinek szöveges szerepe és néhány percnyi jelenléte van a filmben – egy ilyen munka, mondjuk egy színházi gázsihoz képest?

Jobban. Tisztességesen; ezekkel pótolod ki azokat a lyukakat, amiket év közben csinálsz magadnak. Nagyon is megvan a helye az ilyen pénzeknek. De persze ezt is kontextusba kell helyezni: mondhatom, hogy a magyar színészeknek milyen jó anyagi lehetőség egy-egy ilyen, de ez azért van így, mert még mindig legalább a felével kevesebbet kell nekünk fizetni, mint amennyibe az amerikai vagy angol színészek kerülnének. De ezt csak tippelem, az is lehet, hogy csak a harmadát kapjuk.

Mindenesetre, azt hiszem, életem legnagyobb sikere, hogy Pestről kivittek Isztambulba törököt játszani. Ez azért egy teljesítmény, nem? Tom Hanks egyébként nem is jött velünk: ha jól megnézed a jelenetet, amikor a konvoj megérkezik az Hagia Sophia elé, lehet látni, hogy Tom feje CGI. Nekem még egy nap városnézés is belefért; kaptam egy stábtelefont, hogy ha kellek, azonnal jöhessenek értem, de nem kellettem aznap. Viszont az Hagia Sophiát nem tudtam megnézni, mert valami stáb pont ott forgatott.

Hogy viszonyul a fizetés, amit három „hollywoodi” forgatási napért kaptál, egy színházi főszerephez, két hónapnyi próbaidővel?

A színház még így is kevesebbet fizet.

Mennyire vesznek emberszámba egy ilyen forgatási szituációban? Mennyire vagy emberileg egyenrangú a sztárokkal ilyenkor?

Nagyon is emberszámba vesznek, eddig minden külföldi munkával így volt. De nagyon nem mindegy, milyen a felvezetésed: ha statisztaként vesznek fel, az egészen más dolog. De ha tudják rólad, hogy egyetemi végzettséged van, és színészként hívnak dolgozni, akkor jár a maximális figyelem és az összes létező körülmény. Ez profi bérmunka: „Azért vagy itt, mert azt mondták nekünk, hogy te kurva jó vagy, tehát ezt meg tudod csinálni. De akkor csináld is meg!” Tehát az elvárások is megvannak.

Nem éreztem, hogy le lennék szarva. Sőt, egyik nap az I. Erzsébetet játszottam a Szkénében; erről egyébként lehetett is pár mondatot beszélgetni Tommal, mert ismerte az írót, Paul Fostert, tudott a darabról, lehetett vele csevegni. Szóval mondtam, hogy este nekem legkésőbb hatkor a Szkéné Színházban kell lennem, úgyhogy aznap úgy kezdődött a forgatás, hogy Ron Howard rendező kiállt száz ember elé egy rövid beszéddel: „Uraim, ma rövidebben tudunk forgatni, mert Gábornak este dolga van, tartsuk ezt tiszteletben. Az anyagot 17:30-ig fel kell venni, mindenkitől extra figyelmet kérek, köszönöm, kezdjünk el dolgozni.” Ennél többet nem is várhatnék; pont telibe is szarhatta volna, észre se vette volna, ha fél hatkor kihúznak a medencéből, és beugrik helyettem egy kaszkadőr.

Mennyire voltak igaziak az ütések?

Ezt a küzdősporthoz hasonlítanám, ahol van a full contact, meg van a versenymód, amikor nem viszed be teljesen az ütést, nem fojtod meg a másikat ott rögtön. Csak olyan 70-80 százalékig csinálsz mindent, mert azért kell, hogy legyen benne energia, kell, hogy legyen íve, nem lehet lötyögni.

Érzi azt az ember, hogy meddig lehet a másikat szorongatni a víz alatt, buborékol-e még, vagy már ki kéne engedni.

Ez beépül az ember testébe egy idő után.

Egyszer semmi sem nehéz. De amikor már hatvanötödször blokkolod ugyanazt az ütést, már nem olyan őszinte a mosolyod. Persze nyilván senkit nem fogsz ököllel szájon vágni, de ennek vannak trükkjei: igazából csak a kamerát kell becsapni. Minden ütést végig kell vinni, mert az energiátlanság lebuktat, de azért egy ütés valahol mindig el tud csúszni, ahol nem látja a kamera.

Voltak sérülések?

Komoly nem volt, de Sidsét azonnal orrba csaptam kabátgombbal: lifegett a farmerkabát ujja, és a vízben még meg is nyúlt, nekem meg visszakézből oda kellett vágnom. Kicsit kipuklisodott, de Sidse nagyon helyes volt. Vele még cigizni is ki lehetett menni: az amerikaiaknak a cigizés már nagyon gáz, nem is értik, hogy lehet, hogy valaki még csinálja. De ő tényleg teljesen laza, vele akár kocsmázni is lehet.

Megütötted Tom Hankst?

Nem, csak fojtogattam.

Akkor nem írhatod ki a sírodra, hogy te voltál az ember, aki szájon vágta Tom Hankst.

Nem, de már így is én lettem Az Ember, Aki Tom Hanksszel Forgatott. Tiszta hülyeség! Nem tudom, miért, de ez érdekli az embereket. Nekem meg nehéz, mert másfél évvel ezelőttről kell összehalásznom az emlékeimet, akkor volt a forgatás.

Volt, hogy megdicsértek?

Mindig jelezték, ha elégedettek voltak egy felvétel végén. Ron minden nap végén lekezelt velem is. Ja, és kaptam a produkciótól egy masszázsutalványt a második nap után, mert úgy értékelték, hogy eléggé meggyötörtük egymást. Ez kifejezetten szimpatikus volt, tényleg a kanalat sem tudtam megemelni másnap, olyan izomlázam volt.

Ha kimennél Hollywoodba, és szembejönne veled Tom Hanks vagy Ron Howard, tudnák a neved? Köszönnének?

Szerintem nem, de másfél mondat után valószínűleg be tudnának azonosítani.

És ezek az emberi viszonyok amúgy érdekeltek téged akkor? Volt kisebbségi komplexusod?

Nyilván van ilyenkor az emberben valami hülye érzés. Ab start ott van Tom Hanks egy szakajtónyi Oscarral, aki annyi pénz felett diszponál, mint a magyar GDP – ez érthetetlen. De ezzel együtt ő is ott szottyosodott velem a klóros vízben, ugyanazt a teát itta, amit én is, és nap végére ugyanúgy vacogott a langyos vízben, mint én. Ebben nincs különbség. Ha valakit három napig nyomkorászol a víz alá, egy idő után elkezd normális lenni, mert ő is emberből van.

Egy ilyen helyzetben biztosan elkezdtek csevegni, de biztosan nem fogtok telefonszámot cserélni, és nem fogjátok elhívni a másikat a Kőleves Kertbe rozéfröccsre. De mind a ketten alkalmazottak vagytok, akik megpróbálják jól elvégezni a feladatukat. Olyan viszonyban voltunk, ami ahhoz kellett, hogy normálisan tudjunk dolgozni: ő is tudta, hogy nem szöttyöghetek egész délelőtt azon, hogyan is fogjam meg a nyakát, hogy nehogy baja legyen a művész úrnak.

Ez nem erről szól: meg kell fogni, és bele kell baszni a vízbe. Aztán ő is megfogott, és ő is belebaszott a vízbe.

Mindezzel együtt színészileg, emberileg jó élmény volt számodra a forgatás, vagy inkább favágás a pénzedért?

Nem favágás; nagyon szeretek forgatni, szeretem, ha csakis arra kell koncentrálnom, ami az én feladatom. A színházban az életünk nagyobb részét azzal töltjük, hogy egyáltalán működjenek a dolgok, ha ez után már csak a játékkal lehet foglalkozni, az a jutalom. Úgyhogy egy ilyen forgatás tulajdonképpen pihenés, feltöltődés nekem, mert minden tökéletesen működik körülöttem, és csak bele kell tennem az én pici részemet a nagy egészbe. Ez felszabadító. Egyébként is kedvelt műfajom a filmszínészet, ahol villanásszerűen kell dolgozni, harminc másodpercig kell tehetségesnek lenni, nem kell egyszerre végigvinni a teljes karaktert, az összes viszonyt, csak a tesséktől az ennyiig kell jónak lenni. És ez nagyon felszabadító érzés.

Beleláttál ilyen rövid idő alatt az „amerikai típusú” színjátszásba?

Azon gondolkodom, egyáltalán mennyit találkoztam ezzel – nem túl sokat. Néha azt szoktam érezni az amerikai filmeknél, hogy ez a típusú színészet sok: sok kiváló színészük van, de nagyon keveset bíznak a nézőkre, nem nagyon látok titkokat. Egy fél gesztussal, egy arcrándulással még az is ott van, amit már nekem kéne összeraknom, nehogy véletlenül ne lehessen érteni valamit. Persze ez sem általánosság, és az is tény, hogy olyan kontrolljuk van a testük felett, olyan jó a testtudatuk, mimikájuk, ami mindenképpen eltanulandó.

Volt valami, ami nagyon megragadt benned azok közül, amiket Tom Hanks mondott neked?

Amikor a színházról beszélgettünk, kicsit beakadt neki, hogy milyen rég nem volt színházban, kicsit fura is volt, látszott, hogy végigpörgeti magában: „Talán már másfél éve nem voltam, pedig van lemaradásom”. Mintha már ígérte volna valakinek egy ideje, hogy megnéz valamit, de sosem jut el színházba – ez tényleg foglalkoztatta akkor. De nincsenek itt nagy mondatok. Csak egy színészember volt a medencében, százszor egyszerűbb volt az egész helyzet, mint azt bárki gondolná. A végén lekezeltünk, azt mondta, minden jó volt, köszi, hajrá, és elment. Ez így volt jó.

Amikor látsz egy ilyen profi és jól fizető munkát, felmerül benned, hogy nyugatabbra költözz?

Nem mondom, hogy sosem fordult meg a fejemben, vagy hogy ne fordulna meg most is, de ezek nem komoly gondolatok. Színház nélkül nem nagyon tudom elképzelni az életemet, az viszont számomra egy nyelvhez kötött dolog. Még mindig azt érzem, hogy nekem itt van dolgom, nincs miért elmennem, én ehhez a társadalomhoz tudok szólni. Én már egyszer elindultam, és már akkor sem voltam nagyon fiatal. Az ember nehezen indul neki. De az tökéletes lenne, ha évente lenne két-három ilyen remek bérmunka.

Amikor 2004-ben nekiindultál, teljesen egyértelmű volt számodra, hogy Magyarországra jössz, és ha már elindultál, nem mész tovább?

Igen, de a hívás is így szólt. És ettől a nyelv-dologtól akkor sem tudtam elrugaszkodni; ezt csak magyarul tudom elképzelni, csak magyarul tudok beszélni arról, ami bennem van. Sokkal korábban kellett volna mennem, ha akartam volna, de akkor – a kilencvenes évek Szerbiájából – nem lehetett. Ha valamit sajnálok, az az, hogy egyetemista koromban még nem voltak olyasmik, mint az Erasmus; hogy nem tudtam szétnézni a világban. Ezt negyvenévesen már nem lehet pótolni.

Pont az Újvidéki Színház mutatta be két éve azt a Bánk bánt, aminek a végén a tavalyi pécsi vendégjátékon felvetették, vajon hogyan reagálna a magyar közönség arra, ha olyanná válna a helyzet az országban, mint amilyen Szerbiában volt a háború előtt. Te látsz hasonlóságokat az akkori szerb és a mostani magyarországi állapotok között?

Attól még messze vagyunk – viszont sokkal közelebb kerültünk annál, mint ameddig két-három éve azt gondoltam volna, hogy eljuthatunk. Vitathatatlan, hogy sok olyan dolog van a társadalomban, amire azt mondom, ezt már egyszer láttam, és már akkor se szerettem: a kommunikáció, a szenvtelenség, az arcátlanság, a cinizmus, a tévedhetetlenség érzése, a kőkemény direktívák követése egy tőről fakad azzal. És ez nem jó.

Ez dühöt vagy inkább félelmet ébreszt benned?

Félelmet nem, de dühöt és asztalcsapkodós tehetetlenségérzetet igen. Néha legszívesebben üvöltenék: „Tényleg ennyire nem vesszük észre? Meddig lehet még elmenni?” Iszonyatosan arcátlan az egész, vagy… Ahogy ezt kérdezed, már megy is fel bennem az adrenalin, és nem találom a jó szavakat.

Olyan elképesztő szinten van a cinizmus és a következmény nélküliség, hogy csak szerbül tudok káromkodni, a magyar már nem segít rajtam.

Érzem magamon, hogy türelmetlen leszek, és jön föl bennem az agresszió, ami kurva szar, mert ezt az agressziót érzékelem mindenütt a világban, és ezt csak táplálják, csak tápláljak. És ez helyrehozhatatlan. Ha most rögtön abbahagynák, akkor is nagyon sok idő lenne, mire felszívódik.

Hiszel abban, hogy a színház változást tud elérni a világban?

Sokat gondolkodom ezen, és néha azt érzem, totálisan mindegy, mit csinálunk. Mégis, kell hogy legyen hatása annak, amit létrehozunk, ha másként nem, katalizátorként mindenképpen. Még mindig nem használjuk eléggé a színházat: ne ünnep legyen színházba menni, legyen hétköznapi szükséglet azért, hogy másképp is lássunk, differenciáljunk. Ebben segíthet a színház, de talán inkább embertől emberig; talán kicsit másképp kezd el kommunikálni a körülötte lévő pár emberrel, aki kijön a színházból. Biztos, hogy a színháznak van hatása, de az is biztos, hogy ez nagyon nehezen mérhető.

Milyen az igazán jó színház?

Jó, rossz – ezek nagyon nehéz szavak. Talán inkább az érvényes és az érvénytelen a jó jelzőpáros. Attól, hogy valami színházilag érvénytelen, még lehet jó. Nem úgy mondanám, hogy baj, ha egy színházi előadás nem tesz hozzá a világhoz, de mindenképpen pazarlás. Akkor el van pazarolva valamilyen energia, valamilyen lehetőség arra, hogy kimozdítsunk egy javításra, jobbulásra szoruló dolgot. Akkor nem használják ki, amire a színház képes.

És úgy érzem, a magyar színház nagy része még mindig tizenkilencedik századi, mintha csak loholnánk az után az idő után, amihez hozzá kéne szólnunk. Nem vagyunk elég bátrak – beleértve magamat is. Több, egyébként remekül megírt mai darabról érzem, hogy igazából semmiben nem különböznek a tizenkilencedik századi drámáktól; ha még 2016-ban is azt látom a darabokban, hogy jobbról bejön, balra kimegy, sírva fakadok. Hol volt Artaud, Joyce, Mrożek?

Régi dolgokba kapaszkodunk, és hagyománynak nevezzük őket. A hagyományőrzés a legpusztítóbb szóösszetétel, amit el tudok képzelni, azzal együtt, hogy a hagyományok rettenetesen fontosak és megkerülhetetlenek. De nem őrizni kell, hanem használni. Ha őrzöm a hagyományt, semmi nem történik. Használd, de úgy, hogy később abból is hagyomány legyen, amit most csinálsz. Ez a kortársság lényege.

Mit értesz érvényes színház alatt?

Ha úgy jövök ki a színházból, hogy igen, ez tényleg így van és csak így lehet – az már elég. De igazán úgy szeretek kijönni, ha azt mondom: nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ez így van, ez így is lehet, pedig tényleg. Ha nem kétdimenziós az előadás, nem csak egy egyértelmű üzenete van.

Része ennek az érvényességnek, hogy a színház a mai Magyarországon itt és most jelen lévő kérdésekhez szóljon hozzá?

Én nem nagyon tudok elképzelni egy színházat másképp, csak úgy, ha kortárs. Ha nem a ma miatt, a ma érdekében történik meg egy előadás, akkor az múzeum. Lehet ilyen is, csinálja, nézze, aki akarja, és ezt a legkomolyabban mondom: virágozzon minden virág. De én nem tudok elszakadni attól, hogy a Három nővér is rohadtul kortárs volt ott és akkor, amikor megírták, és nem véletlen, hogy az a darab született meg. 

Azt mondtad, nincs benned félelem a közállapotok miatt. Színházvezetőként érzel félelmet attól, hogy a Stúdió K akármikor megszűnhet, ahogy nyom nélkül eltűnt korábbi munkahelyed, a Bárka Színház is?

Ilyen félelmem egyértelműen van. Nem akarok károgni, de amióta én ezt csinálom, amióta a Stúdió K környékén vagyok, ez az alapvetés, ami mindig jelen van, ehhez képest nézem a számlakivonatokat és minden mást is. Ez része az életünknek, már egy kicsit érzéketlenekké is váltunk rá. A döntéshozóinkat semmilyen szinten, egyáltalán nem érdekli a kultúra, de annyira nem, hogy az első százötven prioritásban sem lenne benne. Attól, hogy ilyen totálisan érdektelen szféra vagyunk, csak keseredik vagy radikalizálódik az ember; az mindenképpen rossz folyamatokat indít el, amiktől nem érzem jól magam. Persze miért lenne nekem dolgom jól érezni magamat?

Miközben én úgy érzem, hogy amivel mi foglalkozunk, az egyik legfontosabb dolog, az oktatás és az egészségügy után – ami megint csak nem érdekli a döntéshozóinkat. Az oktatásban követjük el a legnagyobb hibákat, amiknek évtizedekig fogjuk inni a levét. Épp most csinálunk akkora kárt, amit még fel sem tudunk fogni.

Ötven évre képesek leszünk elbaszni ezt az országot, elsősorban az oktatás miatt.

A Stúdió K épületének tulajdonosa, a ferencvárosi önkormányzat korábban nem akarta meghosszabbítani a bérleti szerződéseteket. Most hogy áll a helyzet?

A tüzet egyelőre eloltottuk, február végéig él a szerződésünk, decemberben kell újra leadnunk a papírokat. Aztán majd meglátjuk.

Neked „bevándorlóként” okozott kellemetlen perceket a kvótanépszavazást megelőző, bevándorlóellenes kampány?

A tragikus és a nevetséges közötti, elég széles skálán szoktam mozogni, ha erre gondolok. Egyrészt gyalázatos volt úgy szándékában, mint megvalósításában, másrészt ezzel az erővel ülhetett volna harminc állami hivatalnok egy sötét alagsori helyiségben, és darabolhatták volna a húszezreseket tapétavágóval, hogy aztán lehúzzák a klotyón – akkor legalább érthető lenne, hová lett ennyi pénz. Harmadrészt azt gondolom, nem veszik észre, hogy mivel játszanak, és hogy milyen súlyos kútmérgezést okoztak – vagy ha észreveszik, az még pusztítóbb. Ezzel a kommunikációval, ezzel a cinizmussal generációkra megmérgezik az agyat és a lelket. Ezt nagyon nehéz lesz helyrehozni: egyre radikalizálódnak az emberek, egyre inkább befelé fordulnak, egyre idegengyűlölőbbek vagy általában gyűlölködőek leszünk. Nehéz lesz ebből kikúrálódni.

Nemrég kiderült, hogy a Kút című film stábja a moziba kerülés után Kálomista Gábor kérésére kivágott egy részt a filmből, amiben szerepelt Kálomista, és a producer emiatt felmondott legalább két olyan munkatársának, akinek köze volt a filmhez. Emiatt több filmes tiltakozott, a nyílt levelüket több mint 650-en aláírták – te nem. Miért?

Amikor ez az egész kipukkadt, én épp egy tévéjátékban forgattam, ami mellesleg egy Megafilm-produkció volt. (A Megafilm Kálomista gyártó cége – K. B.) Ott álltam a közepén, és nem tudtam, mi a teendőm. Ha aláírom, az nyilván azt jelenti, hogy ebből a produkcióból most rögtön kiszállok – azt mégsem mondhatom, hogy isten bizony nem dolgozom többé Kálomistával, hétfőtől, csak most még igen. De aláírtam egy szerződést, vállaltam a szerepet. Szívem szerint egyből aláírtam volna, de úgy éreztem, így nem tehetem.

Szerinted működhet, hogy egy színész a következő harminc-nagyven évben elvből mindig nemet mond az egyik legnagyobb műsorgyártónak?

Ha a Megafilm még harminc-negyven évig az egyik legnagyobb gyártó lesz, az nagyon szar lesz Magyarországnak. Mindenesetre egyenesnek maradni, megtartani a gerincedet nagyon összetett dolog, és én sem vagyok elég okos ebben a helyzetben.