Mindig is úgy képzeltem, hogy ha valaki nagyon sok pénzt akar tisztára mosni, akkor ahhoz legalább egy, nagyon okos, a legkevésbé sem feltűnő és semmiképpen nem ibizai diszkók reklámfilmjében kokainozó   könyvelőre van szüksége. A magyar oligarcháknak, legalábbis a nem lebukott többségnek, tuti van ilyen embere, ahogy A könyvelő című film tanúsága szerint az összes fegyverkereskedőnek, drogbárónak, embercsempésznek, terroristavezérnek és nagybani stricinek van.

A könyvelő abból az alapállásból indul ki, hogy van ez a nagyon okos ember, aki minden nagystílű gazember pénzét tisztára mossa, és ez azért lehetséges, mert a pali autista. Mert az autisták gondolkodás nélkül elvállalnak egy olyan melót, ami többszörösen is azzal kecsegtet, hogy egy szép napon rárobbantják a furgont, és, mert autisták, ezért nincsenek skrupulusaik, és gondolkodás és lelkiismeretük baszkurálása nélkül képesek gátlástalan bűnözőknek egy tonna pénzt keresni.

A film, amellett, hogy az Esőember után a második legtöbb kárt okozza az autistáknak, felfogható egy szuperhős-eredetfilmnek is, annak viszont esküszöm, az egyik legjobb, amit láttam. Mert miről is van szó benne? Van egy autista kisfiú, akit a katona apja úgy nevel fel, hogy amikor a gyerekkel járó problémák elől elmenekülő felesége végképp otthagyja (minden szuperhősnek sanyarú a gyerekkora) keménységre tanítja, és arra, hogy ha nem áll ki magáért, akkor az élet bedarálja, fogyaték ide vagy oda, sőt. Ezért Wolff, a könyvelő (micsoda beszélő név!) autizmusa ellenére katonának áll, pedig olyan agya van a számokhoz, mint nem sok mindenkinek (szuperképesség kipipálva).

A civilben könyvelő Wolff titokban bűnözők pénzét mossa tisztára (antihős sztori, nagyon menő most), szabadidejében pedig a katonaságnál elsajátított, és azóta rendszeresen csiszolt mesterlövész skillljeit fejleszti, és kőmetál zenére, villogó stroboszkóp mellett lazít (Batman meg folyamatosan csikorgatja a fogát és magát ostorozza). És nincs olyan meló, amit ne vállalna el, mármint könyvelésit, mert neki fontosa rendszer, és minden rendszerben megtalálja a hibát. Aztán felkérik egy új feladatra, egy művégtagokat és robotokat gyártó vállalat könyveit kell tisztába tennie, és itt borul ki a bili, aminek a vége nagyon sok, egy-egy pontos lövéssel ártalmatlanná tett ellenség és nagyjából semmiféle erkölcsi tanulság, csak egy nyitott befejezés, amivel a franchise-t pont úgy be lehet kurblizni (ha kell), mint az összes többi szuperhősét.

Jó, most van neki némi mentsége, hiszen egy autista szereplőt alakít, róluk pedig az Esőember óta tudjuk, hogy érzelemmentes arccal ülnek egy helyben a hipermarketes alsógatyájukban. Wolffot egy kötelező mellékszálban már a kormány is üldözi, és mondani sem kell, ugye, hogy a könyvelő múltjában van egy pont, ahol a szimpatikus kormányhivatalnok (JK Simmons) becsatlakozott a történetbe - ez is jellemző a szuperhősfilmek 90 százalékára. A film az autizmust pont olyan vázlatpontosan, leegyszerűsítve kezeli, mint Hollywood szokta, Affleck Dustin Hoffman köpönyegéből előbújva számol, csak nem gyufaszálakat, meg kártyákat a kaszinóban, hanem amortizációs értékeket és leírható költséghányadot, gyerekként meg nagyon sokat kiabált, és kalap.

A film egyébként a kétórás játékidő ellenére lendületes, az akciójeleneteket szépen filmezték, és követhetők, az erőszak ábrázolása visszafogott, a lényeg nem a kifröccsenő véren van, hanem a könyörtelen szenvtelenségen, amivel Affleck végighenteli a film utolsó harmadát, amiben pont úgy kezeli az ellene vétőket, mint a mérlegből kilógó számokat. Ettől nem lesz szimpatikus, bár a rendező mindent megtesz azért, hogy az unos untalan betolt visszaemlékezések azzá tegyék, de hiába. Affleck ezt az alakot úgysem tudja igazán közel hozni a nézőhöz, mármint lelkileg, hogy a könyvelőirodája (kell egy fedőcég, lásd az újságíró Supermant) csóró farmereknek segít adót elkerülni.

A könyvelőt akkor lehet maradéktalanul élvezni, ha az ember tényleg egy Batman-parafrázisnak tekinti, mert annak egyáltalán nem rossz.