A Fox elrontotta a Fantasztikus négyest, szenved az X-Mennel, és lassan csak az egy szem Deadpooljába kapaszkodhat. A Warner talicskával hordja a pénzt a DC-filmjeibe, de hiába kasszasiker a Suicide Squad vagy a Batman vs. Superman, meg sem közelítik a nagy rivális népszerűségét. A Marvel évek óta tartó építkezésének a gyümölcse, hogy 2016-ban senki nem akad fenn egy varázslásról, misztikumról és agysebészetről szóló szuperhősfilmen. Hogy miért? Mert még ez sem tudták elrontani.

A Marvel azonban az elkótyavetyélt jogok miatt (lásd Fox és az X-Men, vagy a Sony és Pókember) kénytelen a B listáról előkaparni hősöket, hogy tovább építse azt a hatalmas mozis birodalmat, ami továbbra sem akar kipukkadni. Három Vasember-, három Amerika Kapitány- és a jövőre megjelenő harmadik Thor-film miatt nyilvánvalóan kell a vérfrissítés, de ehhez kell egy nagyon markáns, nagyon erős szereplő, aki a hátán viszi el az egészet. Mint Robert Downey Jr. Tony Starkként. Vagy Benedict Cumberbatch Doctor Strange-ként.

Stephen Strange egy nagyon menő neurológus, agysebész, orvos, aki a saját agya mellett a kezéből él. Ezért is éri akkora sokkhatásként, hogy egy baleset miatt tönkremegy mindkét keze, aminek az addigi, meglehetősen jómódú életét köszönhette. A nyugati orvostudomány hatástalansága miatt végül ő is úgy tesz, mint rengeteg más ember. Az ismeretlenhez, az okkulthoz, a keleti tanokhoz fordul.

Nagyjából ennyivel le is lehet zárni a Doctor Strange történetét, mivel ismét egy eredetsztorit csinált a Marvel. Tetszik, nem tetszik, a Marvelnek muszáj ezt két-három évente ellőni, mert a mezei mozinézőnek hablatyolhatunk Agamotto szeméről meg az asztrális síkról, szólófilm nélkül Strange is csak egy lenne abban a hatalmas cirkuszban, ahol istenek, szuperkatonák és robotemberek vitatkoznak a világ sorsán. Az látszik, hogy nagyon mélyre már a Marvel sem akar menni, ezért 

A hangsúly itt a tálaláson van, és ez az, amiben az új Marvel-film igazán odaver mindenkinek. A misztikum és az okkult a képregényekben még azoknak is állatira nehezen követhető, dekódolható, akik évtizedek alatt hozzászoktak a leglehetetlenebb történetekhez. Ehhez képest Scott Derricksonéknak sikerült az a bravúr, hogy nagyon egyszerűen, nagyon közérthetően, fantasztikus illusztrálással hozzák közelebb a nézőhöz azt, amit mondjuk a képregényekbe bele-beleolvasva felfogni sem tud. Mindezt olyan látvánnyal, amihez foghatót csak nagyon ritkán látni.

Évek óta nem volt olyan film, amit kifejezetten ajánlott IMAX-ben nézni, de ez most itt kivétel. A karakter eredetéhez hűen rengeteg olyan álomszerű, pszichedelikus, fantáziadús jelenet van, amiket nem is igazán lehet konkrétan leírni, talán tényleg egy kiadós peyote kaktusz-hallucinációhoz lehetne hasonlítani. Ezekhez a spirituális képsorokhoz néha jó pár akciójelenet is társul, amiket nagyjából úgy kell elképzelni, mint az Eredetben látható mozgó felhőkarcolókat, csak százszor intenzívebb, komplikáltabb, és közben apró kis emberek még ugrálnak, rohannak, harcolnak is közben.

Ha az akciótól elvonatkoztatjuk a konkrét harcot, akkor soha nem készült még ennyire látványos Marvel-film.

Az már tényleg csak bónusz, hogy Benedict Cumberbatch tökéletes Doctor Strange. Pont, mint amennyire Robert Downey Jr. tökéletes Tony Stark. Ezt a szerepet szinte már neki írták, pedig Strange is csak egy seggfej Tony Stark, aki orvoslásból gazdagodott meg, Black Sabbath helyett jobban képben van Beyoncéval, és robotok helyett jobban érdekli az asztrális kivetülés. Közben egy nagyképű, egomán, nem túl kedves fazon, akinek bőven akad egy poénja minden nevetségesnek ható szituációra. Ehhez jól jön társként Tilda Swinton, aki nyilván meggyőző misztikus androgün szerepben, illetve Benedict Wong. Róla már most el lehet mondani, hogy olyan lesz a főhősnek, mint a Alfred lakáj Batmannek, csak Wong viccesebb.

Sajnos az megint látszik, hogy igazán erős főellenséget továbbra is nehezen talál ki a Marvel. Mads Mikkelsen hozza, amit elvártak tőle, de pont egy olyan filmben hiba az egydimenziós karakter, ahol ötödik, hatodik meg ki tudja hányadik dimenziók találkoznak. Chiwetel Ejiofor szintén nagyon egysíkú, de tőle némi színészkedést is vártak, és a morcos, dühös emberen kívül mást nem nagyon tudtak elérni nála. De legalább a kötelező filmvégi összecsapáson tekertek egy nagyot, amiért jár a pluszpont a rendezőnek.

Valahol egészen elképesztő, hogy a nyilvánvaló hibái ellenére a Doctor Strange is van olyan szórakoztató, mint bármelyik Marvel-film. Nem a legjobb, de a szólófilmek között a jobbakhoz kell tenni, a nagy blockbusterekhez képest pedig konkrétan olyan erős vizuálisan, amihez hasonlót sem nagyon látni mostanság. Az már egészen más kérdés, hogy a Vasember helyére szánt Strange mennyire illeszkedik be könnyen a Marvel-filmek kicsit sci-fis, akcióhősös világába, de ha a stúdió képes volt a '60-as évek drogmámorának kedvenc képregényhőséből modern blockbustert, és a következő Rober Downey Jr.-t megcsinálni, akkor valószínűleg tényleg semmi sem lehetetlen.