Egy interjúban azt mondta magáról, hogy ön "mickmac", legalább annyira ír, mint skót. Inkább ír, mint skót, vagy fordítva?

Érdekes kérdés. Nagyon hosszú időn át markánsabb volt a “mac", a skót vonal, köszönhetően az erős presbiteriánus neveltetésemnek. Az írek és a skótok közti különbségre van egy sztorim. Amikor gyerek voltam, a szenet még házhoz szállították, hétfőn hozták ki az egész heti adagot. A protestáns háztartások szépen elosztották egész hétre, minden napra egyenlő arányban kiporciózva az adagot, és a következő hétfőig egyenletes meleg volt odabent. A katolikusok hétfőn eltüzelték az egészet, és vacogva várták az újabb szállítmányt. Ahogy nőttem fel, az ír vérem egyre jobban kiütközött, és sokáig inkább írnek éreztem magam, mostanra viszont visszatért a skótságom, és inkább skót vagyok. 

A Deadwood című sorozathoz melyikre volt inkább szüksége? 

Mivel a karakterem, Jack Langrishe egy színházat vezetett, így inkább a skóthoz. Persze, ha jobban belegondolunk, megvolt benne az inkább az írekre jellemző vadság is.

Élvezte a munkát a sorozaton?

Nézze, nem szívesen, vagy inkább nagyon óvatosan használom a zseni szót, de David Milch, a sorozat alkotója korunk egyik kevés zseniális alkotójának egyike. A Deadwood minden percében elképesztően előremutató volt, és szerintem a tévétörténelem egyik nagy tragédiája, hogy Milch a sorozat alkotója belement egy farokméregetésbe Chris Albrechttel, az HBO akkori főnökével, és a rosszabbik oldalon jött ki belőle. David azóta sem nagyon érte el azt a művészi magasságot, amit akkor, és tragikus, hogy a Deadwoodnak úgy kellett véget érnie, mint egy óvodai összezördülésnek, aminek a végén az egyik sértett kisfiú elviszi a labdát, hogy a többiek se focizhassanak.

A sorozatot az HBO sértettségből kaszálta el?

Na ez az: a Deadwoodot senki nem kaszálta el, David döntött úgy, hogy befejezi. Az ő alkotása volt, joga volt hozzá, de nagyon sok embert, színészeket, stábtagokat hagyott lógva a levegőben azzal, hogy összepakolt és nem folytatta. Nagy kár, hogy csak három évadot élt meg, mert a tervezett folytatás még jobb volt, mint amit addig csináltunk. Tragikus, hogy Milch a saját démonaival annyit hadakozott, a heroinnal és a szerencsejátékkal, de mázlija van, hogy a felesége, Rita, végig kiállt mellette, és segített rajta.

Mi az, amiért a Deadwood ennyire univerzálisan kedvelt sorozat?

A sztorija egyben Amerika története is, azé a barbár, törvénytelen Amerikáé, amiben egy olyan antihős, mint Al Swearengen egy közösség vezetője lehet - persze később, legalábbis a valóságban, magányosan, kiközösítve halt meg, egy vonat ütötte el (ezt később megcáfolták, egy, a fejére mért ütésbe halt bele Denverben, a szerk.) Ian McShane élete alakítását nyújtotta a szerepben, minden percét élveztem, amit láttam belőle. Nagyon fontos sorozat volt, és ahogy az amerikaiak kezdenek ráébredni az országuk állapotára, egyre fontosabb tanulságokat szűrhetnek le belőle.

Messze megelőzte a korát, és nemcsak vizuálisan és történetmesélésben, hanem a nyelvezetében is, ilyen bonyolult, mocskos, de csodálatos dialógusom azóta sem volt. Milch-csel együtt dolgozni nagyon megterhelő volt egyébként, színészként soha nem tudtuk, mikor dolgozunk és éppen min, hiába tanultam meg öt oldalnyi rémesen cikornyás, de mégis csodálatos dialógust, ha reggel azzal fogadtak a díszletben, hogy éjjel David átírt mindent, ja, és öt perc múlva kezdünk. Improvizációról pedig szó sem lehetett. 

A JutalomJáték című filmjén először dolgozott magyar rendezővel,  Edelényi Jánossal. Milyen volt a közös munka?

Jánosnál jószívűbb rendezővel még nem találkoztam. Rendkívül érdekes az az út, amit bejárt, a karrierje csúcsán volt, elismert és keresett tévés rendező volt, amikor egyszer csak felpattant, kiment Ausztriába és teherautót vezetett egy évig, mert nem bírta a rendezéssel járó feszültséget. Nagyon érzékeny ember, akinek külön helye van a szívemben. Máskor meg a falra másztam tőle, mert mindenben és mindenkiben magyart látott, történelmi alakokat sorolt naphosszat, és ez egy idő után sok volt, de még akkor is volt benne valami olyan báj, amiért nem lehetett nem szeretni. Ez a vicc, a "mindenki magyar" a filmbe is bekerült ugye.

Nagyon könnyen ment a közös munka, hagyott dolgozni, ami általánosan nem jellemző a rendezőkre, állandóan láb alatt vannak és beleszólnak olyan dolgokba is, amikhez semmi közük. János viszont hagyta, hogy úgy játsszam a szerepemet, ahogy jónak látom, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ja, és persze ő talált rá Cocóra (a Dorottyát alakító Coco König osztrák-magyar színésznőre), ami nagyszerű fogás volt.

Mennyire tudott azonosulni a karakterrel?

Sir Michael és köztem óhatatlanul meg lehet húzni bizonyos párhuzamokat, leginkább a korunk és a hivatásunk miatt, hiszen ő is színész, de ami a legfontosabb, hogy nekem is megadatott, hogy a legnagyobbakkal dolgozhattam, Sir Laurence Olivierrel, John Gielguddal, Ralph Richardsonnal, majd Peter O’Toole-lal, Richard Harrisszel, Alan Batesszel, vagy éppen Albert Finneyvel. Nagyon sokat merítettem például Michael Gambontől, akivel szintén jól ismerjük egymást, és akinek bizonyos manírjait átvettem a karakterhez.

Az egyik legfontosabb inspirációm viszont jóbarátom és pályatársam, Billy Connolly volt, aki Parkinson-kórban szenved. Billy úgy döntött, hogy a betegségét beépíti a stand-up-előadásaiba. Annak idején bejárta a színpadot, egy perc nyugta nem volt, most viszont a betegsége miatt már ez nem megy annyira, az ő Parkinson-kórja az a típusú, ami egyfajta merevséget okoz, mostanában így egy helyben áll, és úgy ad elő - és amikor például látja, hogy a karja megemelkedik, anélkül, hogy ő felemelte volna, akkor ebből csinál viccet. "Nehéz ez így, hogy látom, ahogy a kezem megemelkedik, és fogalmam sincs mit csinál és miért. És hova tart? Hol áll meg?" Robin Williams is Parkinson-kórban szenvedett, de ő nem tudta így kezelni.

Sir Michael a filmben pont úgy kezeli a betegségét, mint Billy. Van egy olyan érzésem, hogy amikor Gilbert Adair írta a sztorit, pontosan tudta, hogy haldoklik, és saját élményeire alapozta az egészet, kivéve a végét, amiről ugye nem lehettek ismeretei. Egy befejezetlen szobor volt, amit Jánossal közösen tettünk egésszé.

Melyik volt az a szerepe, ami meghatározta az egész karrierjét?

Általában a Lear királyt emlegetik velem kapcsolatban, pedig azt Olivier sokkal jobban csinálta, amikor eljátszotta, már idős volt és beteg, és ez hozzátett egy olyan réteget a szerephez, amitől még inkább élő lett, lenyűgöző volt látni a játékát. Nekem a legfontosabb, a karrieremet leginkább befolyásoló szerepem egy másik Shakespeare-dráma címszerepe, a Titus Andronicus volt. A Lear is jó, de a Titus Andronicusé csodálatos szerep, mert azt még egy fiatal Shakespeare írta, tele ötletekkel, energiával, és mindent kiírt magából ebben az öreg, őrült tábornok képében, aki egy nap rádöbben, hogy a gyermekeit tulajdonképpen feláldozta Rómáért, vagyis inkább egy eszményért, és ebbe beleőrül. Azért volt meghatározó a karrieremben, mert senki nem mert hozzányúlni, csak egy akkor még kevésbé rendező, Deborah Warner, akiből mára ismert színigazgató lett. Én 40 éves voltam, és belevágtam - életem egyik legizgalmasabb szerepe volt.