Mia Hansen-Løve új filmje pont alkalmas lenne rá, hogy az ember mérgelődve jöjjön ki a végén a moziból: most mégis mire ment ki ez az egész? Komolyan gondolja a rendező, hogy végig kéne nézni egy filmet, amiben tulajdonképpen nem történik semmi, és még egy nyamvadt happy enddel sem kárpótolnak a végén? De aztán az ember mégis végignézi, és nem is érzi magát átverve.

Az eljövendő napok Nathalie, az ötvenes éveiben járó filozófia-tanárnő (Isabelle Huppert) néhány évét követi végig, miközben majdnem minden biztos pont megszűnik az életében. Ez még azzal együtt sem tűnhet különösebben izgalmasnak, ha elárulom, hogy ez idő alatt elhagyja a férje és meghal az idős édesanyja, és elköltöznek az időközben felnőtt gyerekei is.

A film mégsem akar sokat, csínján bánik a drámával és a nagy érzelmekkel: a fenti sorscsapások (meg még néhány egyéb) csak úgy megtörténnek, az élet pedig megy tovább, és Nathalie-nak nincs ideje sajnálni magát. Főleg, mert egykori kedvenc tanítványa, Fabien, az anarchista csodagyerek (Roman Kolinka) személyében még van valaki, akivel változatlanul jóban maradnak. Leginkább kettejük - a barátság, a szülő-gyerek viszony és a szerelem határán egyensúlyozó - viszonya lendíti előre a cselekményt, de szerencsére egyik határt se lépik át, és így megmarad a hitelesség is.

Mert a párizsi értelmiségi miliő és az idősödő tanárnő küszködéseinek ábrázolása nagyon is élethűre sikeredett, de ezt általában is el lehet mondani Mia Hansen-Løve filmjeiről, mint ahogy azt is, hogy nem a fordulatos cselekményük miatt szokás szeretni őket. Mégis lehet egy olyan érzésünk, hogy Az eljövendő napokat Isabelle Huppert viszi a hátán, aki már sokadszorra tökéletes egy filmben - egyedül a Pandora nevű, nagy, fekete macska nyújt hasonlóan emlékezetes alakítást a szereplők közül, bár utóbbinak kétségtelenül könnyebb dolga van.

Huppert természetes könnyedséggel bújik Nathalie bőrébe, és még csak nem is kell különösebben karakteresnek lennie, egyszerűen csak elég ott lennie a filmvásznon, a nézőt pedig érdekli, hogy mi történik vele. Néha persze érdemes a tájat is nézni - a férje festői tengerparti háza Bretagne-ban (amit a magyar fordítás konzekvensen Brittany-nak hív), vagy Fabien és anarchista harcostársai kunyhója a Francia-Alpokban mind-mind csodálatos felvételekre adnak lehetőséget, de aztán Nathalie mindig visszakerül az unalmas nagyvárosba, és ott küzd tovább. És mi ott is követni akarjuk.

A Nathalie sorsa iránti érdeklődésünket tovább erősíti, hogy a többi szereplő inkább ellenszenves: a férje, az ugyancsak filozófiát tanító Heinz egy papírmasé nyárspolgár, anyja folyton öngyilkossági kísérletekkel zsarolja, a gyerekei sem túl kedvesek, és igen, a már említett Fabien is egy izgága szalonforradalmár, akinek a lázadása abban merül ki, hogy Zizekről okoskodik a barátaival egy isten háta mögötti kommunában. Az egykori 68-as Nathalie-nak ez is elég, hogy hozzá képest már konzervatívnak érezze magát.

Ami kevés humor van a filmben, azok is apróságok: a legviccesebb talán az volt, hogy a válófélben lévő filozófiatanárok nem pénzen vagy értéktárgyakon veszekszenek, hanem azon, hogy ki viheti el a Buber- és a Levinas-köteteket. Persze maga a sztori kevés okot ad a mosolygásra, de egy-két hasonló nüansz feldobta volna a filmet.

Amely tényleg híján van a nagy megfejtéseknek, a mesebeli fordulatoknak és a meglepetéseknek: Mia Hansen-Løve filmjét részben az édesanyja ihlette (a rendező szülei is filozófiatanárok voltak, és ők is elváltak), aki le is okézta a forgatókönyvet, egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy a filmbeli macska nevét változtassák meg, mert eredetileg úgy hívták, mint az igazit, így lett belőle Desdemonából Pandora. Márpedig a macska fontos szereplő: Nathalie az allergiáját leküzdve is megtartja, miután megörökli az anyjától, és ő jelenti az utolsó szálat, ami még a régi életéhez köti.

De ahogy az összes sorsfordító esemény a filmben, a macska ügye is csendben, szinte csak úgy mellékesen rendeződik, Nathalie végre az élete következő szakaszába léphet, mi pedig némiképp hitetlenkedve állunk fel a moziban, hogy tényleg megnéztünk egy százperces filmet egy idősödő filozófiatanárnőről, akit már nem sajnálunk magára hagyni, mert tudjuk, hogy képes vigyázni magára.