Nagyon vártuk A martfűi rémet, mert az alaptörténet és a trailerek izgalmas filmet ígértek. Persze egyúttal féltünk is a csalódástól, mert a Kádár-rendszer első sorozatgyilkosának történetét többféleképpen is el lehetett volna szúrni. Egyrészt azzal, ha a készítők túlságosan művészfilmesre veszik, másrészt, ha túlságosan lecsupaszítják, és csak a tényekkel megelégedve készítenek belőle egy kétórás Helyszínelők-epizódot. Egyik sem történt meg. A martfűi rém egy több szálon futó, feszült, megrázó film lett, háttérben az ötvenes-hatvanas évek lehangoló Magyarországával.

A történet, amire Sopsits Árpád forgatókönyvíró-rendező jó érzékkel rátalált, 1957-ben kezdődött. Ekkor gyilkolták meg a martfűi cipőgyár egyik munkásnőjét. A rendőrségtől gyors eredményt vártak, és ők nem is okoztak csalódást. Hamar meglett a tettes, a lány korábbi udvarlója, akinek alibije nem, indoka viszont volt. Pikk-pakk meglett a beismerő vallomás is, de a halálos ítéletet másodfokon életfogytiglanra enyhítették, mert a vád a beismerés ellenére sem állt túl stabil lábakon. Akadt pár ellentmondó tanúvallomás, és a vádlott is folyton belezavarodott a sztoriba arról, hogyan ölte meg a lányt.

Hét évvel később aztán újra megöltek egy nőt Martfűn, aztán egyre több holttestet találtak, és voltak olyan nők is, akiket megtámadtak, de túlélték. Használható vallomással egyikük sem tudott szolgálni, de nem csak ez nehezítette a nyomozást. Miközben a fejesek eredményt vártak, tartották magukat ahhoz, hogy Magyarországon nagyszerű a közbiztonság, sorozatgyilkosok nincsenek. Meg ahhoz is, hogy a hét évvel ezelőtti lezárt esetnek semmi köze a mostani gyilkosságokhoz. Ebben a közegben kellett megállítani valakit, aki egyre bátrabbá vált, látva, hogy képtelenek elkapni.

Egyrészt egy izgalmas thriller annak ellenére, hogy a végkifejletet ismerjük. Hiába tudjuk, hogy a gyilkos újra ölni fog, hiába tudjuk, hogy akit börtönbe zártak, ártatlan, mégis izgulunk, összezavarodunk, megijedünk. Nagyon jól működő ötlet, hogy a gyilkos arcát legalább a film feléig nem látjuk. Akárcsak azok a nők, akik túlélték a támadásokat, vagy a majdnem szemtanúk, mi is látni vélünk valakit, de teljesen megnézni nem tudjuk. Aztán amikor végre megnézhetjük magunknak, az döbbenetes élmény, és nem azért, mert valami rémpofával van dolgunk. Nagyon is átlagember ő.

Másrészt A martfűi rém korrajzként is nagyszerűen működik. Sopsits Árpádról a Torzók (egy másik emlékezetes film) óta tudjuk, hogy a nyomasztáshoz igazán ért. Az ötvenhatos forradalom utáni feszült légkör, jelentgetések egymásról, lehallgatások és zsarolások legalább annyira a film részei, mint a gyilkosságok. „Te nem csak egy egyszerű zászlólyukasztgató voltál ötvenhatban” – fenyegeti az ügyész a rendőrt, amikor az a közösen elkövetett hibát szeretné helyrehozni. Nem könnyű eredményt elérni ott, ahol nemcsak a szakértelem hiánya és beleszarás, hanem a bizonyítékok tudatos manipulálása és a felsőbb érdekek kiszolgálása is nehezíti a munkát.

Hajduk Károly (Fekete kefe, Isteni műszak) a gyilkos és Jászberényi Gábor az ártatlanul elítélt férfi szerepében egyaránt tökéletes. Hajduk nem a szokásos sorozatgyilkos klisét hozza, hanem egy teljesen átlagos, kedves, szociális férfit, akiben simán megbíznak a kolléganői, a cipőgyár dolgozói. Hátborzongató, ahogy a film végén elmagyarázza az ügyésznek, hogy nincs itt mit megérteni, az ő tetteire nincs racionális magyarázat. Jászberényi Gábor áldozatfigurája egyszerre kelt együttérzést, szánalmat, de értetlenséget is, hiszen lassan derül ki számunkra, és saját családja számára is, hogy miért vallott be valamit, amit nem követett el.

A film másik szála a nyomozóké, eleinte a (filmben nyomozóként, a valóságban filmszínészként) rutinos, tapasztalt Anger Zsolt és Trill Zsolt dolgozik az ügyön, aztán Anger figurája új társat kap, egy fiatal ügyészt (Bárnai Péter), akinek nincs vesztenivalója és nem alkuszik. Egy-két elejtett mondat elég, hogy megismerjük a múltját, a motivációit, hogy több legyen egy fiatal, jóképű és elszánt hősnél. Meglepő, de Sopsits még egy kis humort is megenged magának, a film vicces pillanatai Anger alkoholista nyomozójához kötődnek.

A film nemcsak a történetével, hanem a képeivel (operatőr: Szabó Gábor) is hat. Engem már akkor megvett, amikor az egyik első jelenetben a cipőgyár munkásai a délutáni műszak végeztével kiözönlenek a gyárból. Már este van, sötét, csak a hold világít, na meg a vörös csillag a gyárépületen és kevés, nagyon kevés utcalámpa. Itt jó dolgok nem történhetnek, érezzük, és már el is kezdünk parázni. Mindegy, hogy alkonyat van, este, éjszaka, hogy a sínek mellett, a víz alatt vagy a gyárban vagyunk, ugyanaz a hangulat tart fogva.

A martfűi rém méltó párja a hasonló témát feldolgozó 1995-ös amerikai X polgártársnak, amit Magyarországon forgattak, és a Szovjetunió történetének legdurvább sorozatgyilkosáról, a több mint ötven embert meggyilkoló Andrej Csikatilóról szólt. Pontosabban arról, hogy Csikatilónak azért lehetett ennyi áldozata, mert a hatóságok évekig nem voltak hajlandóak elismerni, hogy létezik. Ahogy Martfűn is azért kellett meghalnia annyi nőnek, mert mások érdekei felülírták a biztonságukat. A sorozatgyilkos gonoszságára nincs magyarázat. A többiekére viszont van, és ez sokkal ijesztőbb. A martfűi rém az év legjobb magyar filmje.

A filmet először Magyarországon a közönség Martfűn láthatta, ott voltunk a premieren:

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)