A filmtörténet egyik legfontosabb életműve ide, a kitaposott cipő kényelme oda, a Cafe Society után azt gondolom, hogy nem vagyok kíváncsi több Woody Allen-filmre. Nem mintha a Cafe Society olyan vállalhatatlanul rossz film lenne. Simán el lehet nézegetni a dicséretesen rövid 96 percet, de minek? Egyetlen új gondolat, szín, emlékezetes karakter vagy vicc sincs benne. Nem érint meg érzelmileg, intellektuálisan, nem elég izgalmas, nem elég érdekes.

Pedig elég reményt keltően indult a dolog. Woody Allen ugyan a 2013-es Blue Jasmine óta nem készített értékelhető filmet (a Káprázatos holdvilág és az Abszurd alak is lapos, érdektelen filmek lettek), de most egy olyan időszakot és helyszínt választott, ami igazán neki való terep. A Cafe Society azt ígérte, hogy a harmincas évek Hollywoodjába kalauzol minket, filmsztárok, stúdiófőnökök és gengszterek közé, a medencés koktélpartik és az éjszakai bárok csillogó világába. Ide még akkor is érdemes belesni, ha az alaptörténet nem ígér túl sok izgalmat.

A Cafe Society-ben Woody Allen újra egy szerelmi háromszöget rajzol elénk, gyanúsan ismerős karakterekkel. A főhős Bobby (ezúttal Jesse Eisenberg hozza Woody Allent) természetesen New York-i zsidó, aki úgy dönt, hogy szerencsét próbál a filmvilágban, pláne, hogy nagybátyja, Phil (Steve Carell) az egyik legmenőbb stúdiófőnök Hollywoodban. Kisebb döccenők után Phil segít is a fiúnak, aki nemcsak egy jó munkát, hanem a szerelmet is megtalálja a városban. Összejön ugyanis Phil titkárnőjével, az okos és szép Veronicával (Kristen Stewart). A gond csak az, hogy Veronica közben a nős Phil bácsi szeretője egy ideje.

És körülbelül ennyi. Az ember egy ideig csak vár és vár, hogy hátha lesz itt még más is, és nem csak ennyiből áll a történet. De hiába. Ezt a dilemmát, hogy egy nőnek választania kell a fiatal, csóró, álmodozó pasi és az idősebb, befutott nagymenő között, már annyiszor láttuk. Magánál Woody Allennél is, gondoljunk csak arra, hogy a csodálatos Bűnök és vétkekben hogyan küzdött az Allen alakította dokumentumfilmes és az Alan Alda által játszott tévés Mia Farrow kegyeiért. Szellemes volt és szívfacsaró, míg a Cafe Society szerelmi szálai csak vontatottak és érdektelenek. De ugyanígy ezerszer láttuk már New York és Los Angeles szembeállítását is, amiből nyilván mindig az előbbi kerül ki győztesen.

De nem baj, Allen filmjeit úgysem okvetlenül az új sztorik miatt szeretjük. Ha nem is túl izgalmas Kristen Stewart vergődése, hogy kit válasszon, aztán meg a vergődés, hogy jól döntött-e, a háttér még lehet érdekes. De sajnos nem az. Hiába várunk izgalmas korrajzot, azon kívül, hogy a szereplők minden párbeszédbe beleszövik legalább három korabeli filmcsillag nevét, nem kapjuk meg. Nem látunk bele az álomgyár működésébe, az elképesztő díszletek és jelmezek ellenére sincs igazi atmoszféra.

Nem lenne igazságos, ha nem mondanánk el, hogy azért a Cafe Society is okoz kellemes pillanatokat. A legtöbb ilyet Steve Carellnek köszönhetjük, aki szokás szerint remek a látszólag gondtalan nagymenő, valójában nagyon is szorongó, kapuzárási pánikkal küzdő ügynök szerepében. Aztán ott van egy jól megírt randijelenet Bobby, a New York-i zsidó és Veronica, az oklahomai keresztény között (ő egy másik Veronica, Blake Lively játssza) között, tele zsidóviccekkel. De ennyiért tényleg nem érdemes végigunatkozni a filmet, hogy folyton eszünkbe jusson, ez vagy azt mennyivel jobban megírta már Allen korábban.

Minden tiszteletem és rajongásom ellenére azt mondom, hogy nem érdemes időt vesztegetni olyan filmekre, amit semmit nem akarnak mondani a világról, amiben élünk. Woody Allen pedig már csak ilyen filmeket csinál.