A sors kegyeltjei... meg a többiek nehezen besorolható, semmihez sem hasonlítható film. Annyi biztos, hogy akik egy jó kis kosztümös, békebeli francia komédiát várnak Juliette Binoche-sal, csalódni fognak.

Bruno Dumont-t a pályája kezdetén egyáltalán nem a humor foglalkoztatta, hanem inkább sokkoló és nem ritkán brutális filmeket rendezett, ám legutóbbi munkája, az A kis kutyafülű című mini-sorozat már teret engedett a rendező sajátosan bizarr humorának is.

E sorozathoz hasonlóan új filmje, a Cannes-ban bemutatott Ma Loute is csak nagy jóindulattal nevezhető vígjátéknak, de sokat elárul az is, hogy annyira nehéz mit kezdeni ezzel a filmmel, hogy nagyjából mindenütt teljesen más címmel megy. Az eredeti, francia cím a film egyik főszereplőjének neve, angolul a film helyszínéről a Slack Bay címet kapta, a magyar forgalmazó pedig inkább a társadalmi mondanivalóra ment rá, amikor A sors kegyeltjei... meg a többiek címet adta Dumont filmjének.

Azt már előzetesen is lehetett tudni, hogy a film nagyon megosztó, és teljesen érthető, hogy miért. A sors kegyeltjei... meg a többiek helyenként még gusztustalan is, a humora igen sokszor nyakatekert,

Méghozzá szándékosan az, de attól még a Juliette Binoche alakította karakter nem lesz kevésbé irritáló, ha tudjuk, hogy a rendező direkt ezt is kérte tőle.

Dumont többi művéhöz hasonlóan ez a film is Észak-Franciaországban játszódik, méghozzá egy túlzás nélkül gyönyörű tengerparti szakaszon, Calais-tól délre, a Slack folyó torkolatánál. 1910-ben járunk, és a jómódú Van Peteghem család megérkezik az öbölre néző, pazarul berendezett nyaralójába, hogy szokás szerint itt töltse a nyarat.

A másik főszereplő család, Bruforték kagylószedésből és időnkénti révészkedésből tartják el magukat, beleértve a négy rémes fiúgyereket, akik közül Ma Loute (Öccse) már nagykorú, és miután a film elején összejön az egyetlen normálisnak tűnő Van Peteghemmel, a bizonytalan nemi identitású Billie-vel, megtörténik a kapcsolatfelvétel a Brufort és a Van Peteghem család között, mely persze semennyire nem hiányzik egyiküknek sem.

A másik fő szál a cselekményben nem szerelmi, hanem bűnügyi: miután egyre több turistának veszik nyoma az öbölben, két detektív, a Rapcsák András-i termetű Machin és a hozzá képest aprócska Malfoy nyomoz a helyszínen, és az inkompetenciájuk olyan lenyűgöző, hogy csak azért nem akadunk fenn rajta igazán, mert a filmben nagyjából mindenki egy tökkelütött hülye, vagy szimplán buta, mint a föld.

És ez mindjárt egy probléma: nem feltétlenül tesz rosszat egy filmnek, ha csak degenerált idióták és visszataszító barmok szerepelnek benne, de Dumont mintha nem tudna mást kezdeni velük, csak szórakozni a nyomorukon, ez viszont még nem elég ahhoz, hogy két órára lekösse a figyelmünket. Főleg, ha a cselekmény ennyire vékony, mint itt.

Ettől persze a film egyéb elemei még működhetnének, annál is inkább, mert A sors kegyeltjei... sajátos elegye burleszknek, horrornak (kannibalizmus!), abszurd drámának és kosztümös detektívtörténetnek, de ezek valahogy nem állnak össze nézhető filmmé, pláne, hogy vannak kifejezetten unalmas és elnyújtott jelenetek is. 

A burleszkszerűséget különösen erősíti a szereplők többségének teljesen kifacsart mozgása, ami néha tényleg vicces - a lejtőn guruló Machin felügyelő vagy különösen az André Van Peteghemet játszó, zseniálisan idétlen Fabrice Luchini sorolható ide elsősorban -, máskor viszont kimerül olyan elcsépelt poénokban, hogy valaki alatt összecsuklik egy nyugágy, őrület.

Külön hátránya a franciául nem beszélőknek, hogy visszatérő humorforrás a helyiek nehezen érthető dialektusa, amit baromi nehéz átültetni magyarba, bár a fordító dicséretére megpróbálkozott vele. Cserébe olyan szép képek vannak, hogy azok miatt néha még a mindenkit túlripacskodó Juliette Binoche visítozását is érdemes elviselni.

A szánni valóan csetlő-botló burzsujok és a félállati ostobaságban vegetáló, vérszomjas parasztok között egyetlen olyan szereplő akad csak, aki iránt érezhetünk valamiféle szimpátiát: ez Billie Van Peteghem (egy Raph nevű amatőr színésznő játssza), aki magát egy fiúsan öltözködő lányként mutatja be, de a rendező mindent megtesz, hogy elbizonytalanítsa a nézőt ebben is. 

A film végére azonban nemcsak ebben bizonytalanodunk el, hanem az sem egészen világos, a polgárpukkasztáson kívül mit akart ezzel a filmmel Dumont. Mert ott van az egyik serpenyőben a sok szép kép, néhány szürreális poén és a színészi játék (Binoche és Luchini mellett Valeria Bruni Tedeschi is jól ismert, de az amatőr szereplők is jók), miközben a hosszasan bonyolódó cselekményről hamar kiderül, hogy nem igazán van rá miért figyelni, a rendező nagy dérrel-dúrral beharangozott társadalomkritikája pedig nagyjából abban merül ki, hogy mindenki hülye, maximum máshogyan. Erre mondják, hogy zavarba ejtő film.

Bruno Dumont meg lehet, hogy sokkolni akart a kannibalizmussal, vérfertőzéssel és erőszakkal, de remélhetőleg valaki egyszer elárulja neki, hogy a filmről menet közben kisétáló nézők nagy részét nem ezek, hanem inkább az unalom űzte ki.