Az első világháború joggal neheztelhet az utókorra: milliók haltak meg benne, kegyetlen volt, pusztító és értelmetlen. De mire a filmgyártás elérte azt a technikai fejlettséget, hogy látványos háborús munkák készülhessenek, addigra jött egy még pusztítóbb, még kegyetlenebb és látványosabb világháború, amely sokkal inkább megragadta a filmesek képzeletét.

Születtek ugyan népszerű és jól sikerült első világháborús filmek, de minden ilyenre tíz második világháborús jut, ami pedig a magyar filmgyártást illeti, még durvábbak az arányok. Mára elfeledett, harmincas évekbeli műveken kívül gyakorlatilag nincsenek első világháborús filmjeink, maximum háttérsztoriként jelenik meg. Lásd például az Ének a búzamezőkrőlt, amely még nem lesz attól első világháborús film, hogy a férfi főszereplő az orosz frontról tér haza.

Grünwalsky Ferenc Utrius című filmje sem igazi háborús film, inkább háborúellenes parabola. De tud bárki mondani olyan magyar, első világháborús filmet, amiben valódi harci jelenetek is voltak, és komolyan is lehetett venni? Készült rendes film Przemyśl ostromáról? A piavei csatákról? Vagy éppen a szerb hadifogságba került, majd Szardínia szigetére szállított osztrák–magyar katonák halálmenetéről? Mintha ezek a sok-sok magyar áldozatot követelő hadi események ma már senkit nem érdekelnének.

Éppen ezért rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik a témában, és pont ideje volt tehát, hogy készüljön végre egy teljes egészében az első világháborút megidéző film – kár, hogy ez is csak tévéfilm, pedig a Szürke senkik tényleg megérdemelt volna egy komolyabb produkciót.

A berni követ és a Félvilág című tévéfilmeket is jegyző Köbli Norbert forgatókönyvéből az elsőfilmes Kovács István rendezett filmet, melyet december 16-án mutatnak majd be a Duna tévén, de remélhetőleg a csatornáénál szélesebb közönséghez is eljut. Mert tényleg megérdemli.

A Szürke senkik öt katona történetét meséli el, akik az olasz fronton harcolnak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében, és akik egy veszélyes felderítő akcióra indulnak az ellenséges vonalak mögé.

De kezdjük inkább az erényeivel. A film nagyon hamar be tud szippantani, ami köszönhető az alapszituációnak is: ellenséges területen vagyunk, bármelyik pillanatban történhet valami baj. A rendező jól is aknázza ki ezt, és végig izgalomban tartja a nézőt, még akkor is, amikor csak érdektelen dolgokról beszélnek a katonák a tűz körül kuporogva. A harci jelenetek különösen erősek, realisztikusak, ami magyar filmtől tényleg szokatlan. És pontosan kiderülhet belőle, mennyire nem hősies és férfias hecc a háború, ahol nincsenek hősök, csak szerencsések és túlélők vannak.

A szereplők közül is a hivatásos katona, Fodor őrmester (Trill Zsolt) az egyetlen, akit még érdekel a háború kimenetele, a többiek csak egy darabban haza akarnak kerülni. Van köztük román, osztrák és magyar, mindannyian értenek németül és magyarul, és ez már indok arra, hogy valamiféle bajtársiasságot is érezzenek egymás iránt. És van a főszereplő (Kovács S. József), a naiv szegedi tinédzser, aki még Isonzónál is képes azt mondani, hogy ő a hazáját védi, és aki egy galambot sem bír megölni.

Ezek remekül visszaadják, mennyire abszurd és értelmetlen háború volt ez, de ettől még emberek milliói ölték egymást engedelmesen éveken keresztül, ahogy ebben a filmben is. A kopár, késő őszi táj, a vigasztalan, ködös idő is pont azt az első világháborút eleveníti meg, amely bennünk élhet olvasmányélmények és fotók alapján. Nagyon erős az operatőri munka, csodaszép beállítások és sokatmondó képek váltják egymást – talán légi felvételből többet kapunk a kelleténél, de mivel a filmnek a postagalambok is fontos szereplői, ezeknek is megvan a létjogosultságuk.

Ami egyedül elvesz kicsit az élményből, azok a párbeszédek: egyrészt az, hogy a nyelvezet nem törekszik a korhűségre, és néha kicsit iskolások is a szövegek. Lehet továbbá, hogy lévén ez egy tévéfilm, oda kellett figyelni a korhatárkarikára, de az sem tesz jót a hitelességnek, hogy alig hallható trágárság a filmben, pedig ezek az évek óta a fronton szenvedő bakák már egész biztosan nem mentek a szomszédba néhány kurvaanyádért.

Az sem túl életszerű, hogy Radu (Keszég László) tökéletesen, tisztán, akcentus nélkül beszél magyarul, holott az anyanyelve elvileg a román. Ezek nyilvánvalóan nem komoly problémák, de egy kicsit elvesznek a film erejéből, és újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a magyar filmek gyenge pontjai rendszerint a párbeszédek.

Pedig a színészekre nem lehet panasz, és nagy szerepük van nekik is abban, hogy végig komolyan lehet venni a filmet, sőt, lehet izgulni is. Ami egyébként szintén ritka, és egyáltalán nem magától értetődő. És nem látszott meg igazán a pénzhiány sem a filmen – lehet, hogy a rudabányai tó és környéke nem az Alpok, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Mint ahogy az sem, hogy az olasz katonákat is magyar színészek alakítják.

Minimális változtatásokkal ez a film viszont tényleg felduzzasztható lett volna mozifilmmé, és ezért kicsit kár, hogy tévéfilmként vélhetően jóval kevesebben látják majd. Egy elsőfilmes rendező és a nagyközönség számára szintén ismeretlen főszereplő viszont igazolták, hogy érdemes megjegyezni a nevüket, még úgy is, hogy mindkettőt Kovácsnak hívják.

Amennyire kimaradt a magyar filmgyártásból az első világháború, olyannyira igazolta a Szürke senkik, hogy a téma feltétlenül érdemes arra, hogy filmre vigyék, és jó lenne a jövőben még több filmet látni az elfeledett háborúról. És még az se baj, ha a történelmi hűséget is feláldozzák a sztori oltárán, mint itt (erről a spoiler miatt lásd a cikk legalját). Mert lehet, hogy a befejezés kicsit szájbarágós, de pont passzol az egész cirkusz értelmetlenségéhez, és nem lesz hiányérzetünk sem. Reméljük, minél hamarabb hallunk újra az alkotókról.

(A Szürke senkiket december 16-án 22 órakor és december 17-én 2 óra 50-kor lehet megnézni a Duna tévén, illetve élőben lehet nézni Magyarország területéről a Médiaklikk.hu oldalán.)