A Soul Exodus  című dokumentumfilm középpontjában a The Brothers Nazaroff nevű, hagyományos klezmerzenét játszó alkalmi formáció tagjai állnak. A zenekar öt tagja - Michael Alpert, Dan Kahn, Psoy Korolenko, Bob Cohen, Jake Shulman-Ment - nem bevándorló, amerikai születésű zenészekről van szó, akik klezmert játszanak, amin keresztül felfedezték és megélik zsidó identitásukat.

A klezmer zene története önmagában is elég érdekes, Európából ugyanis szinte teljesen kihalt a zsidóság üldözése révén, és Amerikából kezdett visszaszivárogni a hetvenes években. De ott közben annyira hatott egymásra a különböző területekről érkező bevándorló, hogy egy egészen sajátos, New York-i klezmer stílus alakult ki. A filmben szereplő zenészek tehát úgy szerettek bele, és úgy játszották ezt a zenét Amerikában, hogy nem is voltak tisztában eredetének helyszíneivel.

Bereczki Csabának támadt az az ötlete, hogy mi lenne, ha végigutazná a zenekar tagjaival a klezmer zene közép-európai eredetének helyszíneit, ami által a zenészek is újraélhetnék a múltjukat. A zene mellett többnyire erről az utazásról szól ez a film. New Yorkból kiindulva tehát a rendező végigjárja az öt zenésszel a klezmer eredetétek helyszíneit, Párizstól kezdve, Berlin, Budapest, Románia majd egészen a moldovai Kisinyov a cél, - eredetileg ugyanis Moldovában alakult ki a klezmer a török hódítás alatt. "Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy New Yorkban felülünk egy kereskedelmi hajóra és átjövünk Európába, mint ahogy annak idején is hajón érkeztek meg a bevándorlók Ellis Islandre." - mondta el a rendező. A film a Nemzeti Filmalap elég bőkezű, 150 milliós támogatásával készült, így elég jól meg is lett csinálva. (Bereczki Csaba korábban a Filmalap nemzetközi igazgatói posztját töltötte be, de a támogatás megítélése után lemondott.)

Minden ajánlóban azt olvastam, hogy ez a film az identitás keresésről szól, de nekem mégis mást üzent. Éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, hogy ezeknek az embereknek aztán nincs szüksége identitás keresésre,

akik pontosan a helyükön vannak, többek között ezért is jó nézni ez a filmet. Mondjuk egy kicsit a jóból is megárt a sok, talán egy kicsit lehetne a filmben kevesebb zene és kicsit több sztori, de fogjuk fel úgy, mintha egy koncertfilmet néznék.

A rendező célja, mint elmondta az volt, hogy vidáman, és nyíltan beszéljenek a szereplők a zsidóságukról, és ezt a célt el is érte. Ráadásul a filmben szereplő zenészek bevallják azt is, hogy bár zsidónak tarják magukat nem vallásosak, és sokszori tabuk nélkül fejtik ki, mi a bajuk magával a vallással vagy éppen Izraellel, ami néhány nézőt talán bánt.

Mint a rendező a vetítés után elmondta, előbb a film ötlete született meg benne, és csak utána ismerte meg a szereplőket Bob Cohenen keresztül. Cohen a klezmer egyik ősképviselője, aki 1988 óta Budapesten él, mert az anyja magyar volt, de ő a mai napig New York-inak tartja magát, A film egyik legérdekesebb része egyébként, hogy hogyan látja ő maga Budapestet és az itt élő zsidóságot.

Miközben ők zenélnek és gyökereiket keresik szerte a világban, a nézőnek valamilyen szinten megkönnyebbülés látni, hogy egy tősgyökeres New York-i is ugyanazokkal a problémákkal küzd és ugyanazok a kérdések gyötrik, mint minket itt Budapesten. Hogy miért érezzük egyre inkább úgy, hogy nem a minék egy város, vagy épp ellenkezőleg, hogyan kötődünk életünk végéig egy adott helyhez, még ha nem is tudjuk megmondani, miért. Akit érdekel a zsidó kultúra meg Közép-Európa, vagy esetleg maga is sokat utazott erre, annak - nem tudok sajnos jobb és kevésbé szentimentális szót erre - szívet melengető lesz ez a film. És a végére nem is tud másra gondolni, minthogy nem sok boldogabb ember van ennél a pár zenész zsidónál.