Ezzel a kérdéssel játszik el a Teljesen idegenek című olasz film. Bár lehet, hogy inkább így pontos a kérdésfeltevés: hazudni veszélyesebb, vagy mindig igazat mondani? És melyik a kegyetlenebb?

Amennyire egyszerűnek tűnik elsőre a film alapötlete, belegondolva már annyira izgalmas – bár lehet, hogy csak azért van így, mert Paolo Genovese rendező és a forgatókönyvírók olyan jól körüljárták az egészet. Egy összeszokott baráti társaság – három házaspár meg egy egyedülálló férfi – az egyik, a többihez hasonlóan induló vacsorán új játékot (vagy szívatást?) talál ki: mindenki tegye ki az asztalra a mobilját, és ha hívják, beszéljen kihangosítva, az sms-eket és chatüzeneteket pedig olvassa fel hangosan. Mert úgysincs senkinek semmi titkolni valója, vagy ha igen, akkor inkább ne legyen, hiszen milyen barátság is az olyan.

És ebből nyilván mindenkinek egy dolog ugrik be, pláne, ha egy filmről van szó: hogy akkor majd biztos felhív valakit a szeretője. És persze, ez a nyilvánvaló sztereotípia sem kerülhető el egy ilyen helyzetet körüljáró filmben – bár van egy kicsit kikacsintós, önironikus poén is ezzel kapcsolatban, ami szimpatikus gesztus –, de ha a Teljesen idegenek megmaradna pusztán csak ennyinél, akkor az egész nem lenne több egy félóráig talán vicces, utána már inkább fárasztó vígjátéknál. De nem az, hanem

Részben pont azért, mert a fentin kívül is mindent kihoz az ötletből, amit csak lehet. Ez a film nem a szerelemről vagy a párkapcsolatokról szól, pontosabban nem azoknak a „praktikus” oldaláról szól, hanem az egymást barátsággal vagy szerelemmel szerető – vagy éppen már nem szerető – emberek hozzáállásáról a másikhoz és saját magukhoz. A film legnagyobb találata, hogy pontosan felismeri: az emberek nemcsak azt szégyellik vagy akarják eltitkolni a másik elől, ami olyan nyilvánvalóan felháborodást fog kelteni, mint egy megcsalás. Hanem például azt is, hogy valaki pszichológushoz jár. Vagy már nem akar a régi baráttal focizni, de nem meri ezt közölni az illetővel is, inkább sumákol. Vagy hogy úgy dönt, a barátai ezernyi logikus érve ellenére azért csak megnagyobbíttatja a mellét. Vagy hogy a lány nem szereti az anyját, és csak az apjával tud rendesen beszélni.

És emiatt az ötletgazdagság miatt tényleg nagyon erős jelenetek születnek; az utóbbi témáról, az anya, az apa és a lányuk kapcsolatáról szóló például egészen gyönyörű, és a pszichológusos szál is elmegy egy olyan irányba, amiből valami kifejezetten megható jön ki (ezért sokat tesz a mindkettőben érintett Marco Giallini nagyszerű, bánatosan őszinte alakítása is). Bár igazság szerint a forgatókönyv dramaturgiája, felépítése annyira jó, van benne annyi valóban váratlan és meglepő megoldás, hogy még az elsőre kevésbé ötletesnek tűnő, szeretős részek is izgalmasak és érzelmileg is hatásosak.

De a rengeteg felmerülő ötlet azért is tesz jót a filmnek, mert így sokkal többet tud mondani annál, hogy a párkapcsolatok milyen összetett dolgok, meg hogy ki viszi át fogában tartva a megcsalást a túlsó partra. Így beszél valamennyit arról, hogyan üresednek, üresedhetnek ki a baráti kapcsolatok a rutin vagy a kényelmesség – mert a mély beszélgetések, a valódi érdeklődés macerás ügyek – hatására. Arról, hogy milyen nehéz szembenézni a saját döntéseinkkel, ha azok szembemennek a társadalom jól berögzült elvárásaival, és pláne milyen nehéz ezeket a barátaink vagy szeretteink elé is tárni. És elgondolkodtat arról, vajon a régóta tartó, biztonságos, akolmeleg kapcsolataink akkor is olyan erősnek és sérthetetlennek tűnnének-e, ha soha nem kerülnénk el óvatosan semmilyen témát sem. És egyáltalán, feltéve, hogy

legalább egy kicsit, néha, vagy legalábbis nem mindig mondja el a teljes igazságot, akkor jót tesz-e nekünk, ha mégis minderről tudomást szerzünk. Megéri-e az elvileg olyan szépen hangzó feltétlen őszinteség azokat a sebeket, amiket okozhat?

És a Teljesen idegenek mindezt tényleg úgy juttatja az ember eszébe, hogy közben, ha nem is frenetikusan vicces, de azért jól működő poénokkal operál. És egyáltalán nem akar állást foglalni, szájba rágni, ítélkezni. Viszont a sztori remek felépítése még az utolsó percben is ad egy balegyenest a nézőnek, és egy mindent relativizáló csavarral, egy végső kérdőjellel talál pontosan fejbe. Márpedig nincs is jobb, mint az érintetlenség helyett egy-két ilyen véraláfutással hazamenni a moziból.