Már a színházban is az volt a gond a német dráma egyik fiatal reménységének, Marius von Mayenburgnek a Mártírok című drámájával, hogy túl tökéletes. Mármint, hogy a helyzetek, a karakterek túlzottan tökéletesek benne, nem emberi értelemben, inkább tézisszerűen: mindenki pont úgy reagál mindenre, ahogyan az a legjobban szolgálja a konfliktus még súlyosabb elmélyítését, a problémák még kellemetlenebbé tételét. Nem pedig úgy, ahogyan élő emberek várhatóan reagálnának egy életszerű helyzetben. A Mártírok olyan színdarab, amelyben egyetlen igazán élő, lélegző, mélységében ábrázolt szereplő van: a központi konfliktus.

Ami egyébként kétségkívül nagyon erős. Egy addig hétköznapi, bár kicsit különc kamasz egyik pillanatról a másikra bigott, megveszekedett vallási fanatikussá válik, aki szinte már csak bibliai idézetekben beszél, és mindig megtalálja a szentírásban azokat a bekezdéseket, amik alátámasztják boszorkányüldöző megszállottságát. Amelyek szerint anyja bukott, erkölcstelen céda, aki pokolra jut, hiszen elvált a férjétől. Az iskolai úszásóra erkölcsi fertő a kislányok bikinijei miatt.  A biológia- és a történelemóra hazugságokat terjesztő, bűnös dolgok, mert vagy nincs benne a Bibliában, amiről ott szó van, vagy nincs rájuk semmi szükség, mint az iparosodásra. És egyébként a zsidók is bűnösök, sok minden miatt, de idáig azért eltart egy ideig eljutnia Veniaminnak. Amíg az érdekei úgy nem diktálják.

Mert persze ez a sztori nem magában a vallásról szól, hanem a manipulációról, amelynek csak egyik eszköze a vallás. Meg a konfliktuskerülő, a problémákra valós választ adni mindig gyáva hatalomról – legyen az akár csak a tanári kar, nem is a politika –, a fanatizálódás folyamatáról és arról, mennyire nem jelenti azt a szólásszabadság, hogy mindennek, de még a legkomolyabb tudományos tényeknek is elfogadható egy másik olvasata. Szóval csupa fontos dologról, ami amúgy nagyon jó hír: nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a film sem akkor a legjobb, ha csak szórakoztat, hanem akkor, ha azért hagy is nyomot, pár gondolatot maga után.

mert annak érdekében, hogy az író minél jobban bevilágíthasson a felvetett tézisek minden egyes zugába, sokszor nem az alapján vezeti a konfliktusokat, hogy mit gondolhatnak a szereplők, hanem hogy hogyan lehetne még kellemetlenebb, kínosabb, igazságtalanabb az adott helyzet, hogy lehetőleg mindenki megértse, mi is a probléma az egyik, és mi a másik oldal reakciójával. Ennek legjobb példája, amikor az amúgy kifejezetten talpraesettnek ábrázolt biosztanárnő, aki végül a fiú főellenségévé válik egyetlen meg nem alkuvó figuraként, képtelen mit válaszolni egy-egy bibliai idézetre, egy-egy rágalomra. Pedig máskor mindig kiismeri magát a nehéz helyzetekben, de ha le tudná hűteni egy elmés visszavágással a fiút, akkor nem jöhetne a következő nagy összeütközés, aztán meg a következő, és nem mehetne tovább a tanmese a maga útján. Lehet, hogy jobban hasonlítana az életre, az emberek pedig emberekre, de tény, hogy nem lehetne ilyen élesen kibontani az író téziseit.

Az viszont jót tesz a német színdarabnak, hogy az orosz Kirill Szerebrennyikov rendezte meg. Azért, mert míg a vallási fanatizálódást a liberalizmus védőhálója mögötti Nyugat-Európa leginkább egzotikumként látja, addig a félreértett, buta konzervativizmushoz való visszatérés, a mindenféle liberális gondolkodást elutasító, sőt szankcionáló magatartás Oroszországban a nem tűnik egy író fantazmagóriájának. Anélkül, hogy a rendező bárhogyan is utalna valamelyik bigott, esetleg homofób orosz törvény és Veniamin túlzottan szó szerint vett és fegyverként használt bibliai idézeteinek hasonlóságára – a legtöbb, amit tesz, az a tanári szobában árgus szemekkel figyelő Putyin-portré megjelenítése –, mégis változnak kicsit a hangsúlyok a kontextus átalakulásától.

A hátországon kívül nem tesz hozzá mást a drámához Szerebrennyikov, „csak” talál néhány nagyon jó színészt, meg némi jóleső feszültséget csempész a filmbe azzal, hogy szembemenve az amúgy minden mást uraló realizmussal, mindig kiírja a képre, hol szerepel éppen a Bibliában az adott idézet. És teremt egy fojtogató, külvárosi, panelbelsőkből és lakótelepi külsőkből összeerjedő atmoszférát. Ami egyébként szintén elvesz kicsit a dráma kimódoltságának mellékízéből, és azt is modellezi csak úgy mellesleg, hogy a szegénység, a kilátástalanság mindig remek táptalajt biztosít mindenféle totális eszmék terjedéséhez és terjesztéséhez. Pláne, ha olyan emberekkel találkozik terjedés közben, akiknek

vagy bármilyen hülyeséget ráhagyni a valamilyen szempontból erősebbnek tűnőre, semhogy komolyabb munkát kelljen belefeccölni az összetett probléma megértésébe.

Mert ez történik mindig, ha Veniamin bármit is kitalál: ha szerinte nem kéne bikiniben úszkálni, a legegyszerűbb válasz azt mondani, akkor holnaptól mindenki hordjon egyrészes fürdőruhát. Ha szerinte kirekesztés élből elutasítani a Biblia tanait a teremtésről Darwinnal szemben, egyszerűbb azt mondani, valóban, inkább említsék meg mind a két „elméletet”, és akkor rögtön mindkét félnek igaza is lesz majd. És ez politikai-társadalmi példázatként tökéletesen érthető is, hiszen ez a fajta gondolkodásmód, ami nem idegen sok hatalommal bíró embertől sem, tényleg így működik. Az író csak azt hagyja ki párszor a számításból, hogy néha a valahogyan gondolkodók sem csak gondolataik gépesített rabszolgáiként nyilatkoznak meg, mert vannak például érzelmeik, zsigeri reakcióik is.

De amennyire lehet, a színészek feledtetni tudják önnön példázatkiszolgáló mivoltukat. Petr Szkvorcov Veniaminja mentes minden sztereotípiától és leegyszerűsítéstől, a színész akkor sem válik parodisztikussá, amikor a legkevésbé komolyan vehető dolgokat mondja éppen, és van benne valami rejtélyes. Nem derül ki egyértelműen, hogy a történet melyik lehetséges értelmezése igaz: hogy valóban elhiszi, amit mond, vagy csak rájött, hogyan kell hatalmat szerezni, és pontosan ez a célja, vagy sokkal kicsinyesebb emberi célok vezetik kiközösített, lúzernek tartott kamaszként. Az anyját játszó Julia Aug pontosan hozza az egyszerű kispolgárt, akinek minden elméleti kérdés helyett elsősorban az emberi érzések fontosak, és az, hogy ne bántsák se őt, se a fiát. Csak a biológiatanárt játszó Viktoria Iszakova van túl nehéz helyzetben, őt engedi a szöveg legkevésbé hitelesnek lenni, de amit lehet – a zokogásig feszítő tehetetlenséget, a fanatizmus elleni harcban fanatikussá váló ember vakságát és a jó fej tanárnő lazaságát –, azt mindig nagyon hitelesen tudja megmutatni.

Így Kirill Szerebrennyikov mindent kihoz a szövegből, amit csak ki lehet, és talán még annál többet is a színészek, a hangulat és a finom kontextuskezelés miatt. Ha van olyan helyzet, amikor egy film jobb, mint amilyen az alapjául szolgáló forgatókönyv, akkor ez a helyzet ilyen – de ettől még zavaró marad benne minden, ami Mayenburg darabjában amúgy zavaró volt.