Valami értelme mégis volt a tavalyi Oscar-botránynak. Egy éve, az Oscar-jelölések bejelentése után Hollywood egyik fele (a fekete filmesek) azért háborodott fel és hirdetett bojkottot a gála ellen, mert az egyéni kategóriákban egyetlen fekete bőrű színészt sem jelölt az Amerikai Filmakadémia. Hollywood másik fele (az akadémia tagjai) meg azért csattant fel, mert rasszistának nevezték őket. Aztán az egész elhalt, a gála után egy szó sem esett többet a dologról. De nyilván emiatt is lehet, hogy idén több olyan film került előtérbe, amiben fekete színészek a főszereplők. A Holdfény, a Fences vagy A számolás joga pedig igenis megérdemlik a figyelmet.

A számolás joga már a témája miatt is izgalmas – furcsa, hogy csak most filmesítették meg. Nekem például fogalmam sem volt róla, hogy az ötvenes években fekete nők is részt vettek a NASA (Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal) űrprogramjában. Ahogy arról sem, hogy néhányuknak milyen nagy szerep jutott abban, hogy miután a szovjetek felküldték Gagarint, az amerikaiak is embert juttattak az űrbe. (És vissza is hozhatták onnan, mert mint a filmből kiderül, ez a nagyobb feladat.) A számolás joga három fekete nő története, akik mindhárman a NASA élő számítógépeiként dolgoztak a Mercury-programban, hogy aztán mindannyian páratlan karriert fussanak be.

A film ennek a három nőnek a sorsát, pontosabban a karrierjük alakulását meséli el.

A legnagyobb szerepet Katherine Johnson (Taraji P. Henson az Empire sorozatból) kapja, akiről kiskorától nyilvánvaló volt, hogy matekzseni, de fekete nőként hosszú éveken át végzett képességeihez méltatlan feladatokat, dolgozott nála lényegesen tehetségtelenebb fehér férfiak keze alá. Végül mégis ő lett az, akinek a számításai segítségével Amerika embert juttatott az űrbe, aztán a Holdra, de a bajba került Apollo–13 legénysége is neki köszönheti a megmenekülését. Dorothy Vaughan (őt Octavia Spencer játssza) az elsők között volt, akik felismerték a számítástechnika és a programozás jelentőségét az űrkutatásban, és ő lett az első fekete női csoportvezető a hivatalnál. A harmadik nő, Mary Jackson (Janelle Monáe, aki eddig inkább énekesnőként volt ismert) pedig az első fekete nő volt, aki mérnökként dolgozott a NASA-nál.

Amikor A számolás joga játszódik, ezek a csodás karrierek még sehol nincsenek, csak egy csapat fekete nő van, akik szegregáltan dolgoznak, látástól vakulásig számolnak, hogy Amerika végre utolérje a szovjeteket. De a program akadozik, így Katherine Johnson bekerülhet az Al Harrison (Kevin Costner) vezette elit csapatba.

Abba a csapatba, ahol annyira lenézik őt, hogy még közös kávéskannát sem hajlandók használni vele, de az eredményeit bármikor szívesen lenyúlják. Ahol hiányos adatokkal kell dolgoznia, mert ő az egyetlen, akivel nem osztanak meg minden információt. Ahol negyven percre van a fekete nőknek kijelölt legközelebbi mosdó, ahová a nőknek kötelezően előírt tűsarkúban kell elrohanniuk. És ahol így is nélkülözhetetlenné tudja tenni magát.

Kár, hogy Theodore Melfi rendező-forgatókönyvíró (St. Vincent) nem bízott eléggé ebben a baromi erős sztoriban és a nagyszerűen összeválogatott színészekben. Ezért aztán telerakta a filmet bombasztikus, könnyfakasztó jelenetekkel, amik nyilván minden filmbe kellenek, de talán nem tízpercenként. Itt már rögtön a film legelején kapunk egyet, amikor a csóró fekete tanári kar dobja össze a pénzt ahhoz, hogy a kis Katherine továbbtanulhasson. Így aztán amikor a főnöke egy látványos gesztussal leveri a szegregált mosdó tábláját („Mi itt a NASA-nál mindannyian egyforma színűt pisálunk!”), vagy amikor a pasija megkéri a kezét, már nem nagyon marad muníciónk meghatódni.

Ennek ellenére az NASA-ban játszódó részek végig érdekesek maradnak, lekötik a figyelmünket. Ez nem mondható el a szereplők magánéletét bemutató jelenetekről. Ezek kifejezetten meseszerűre sikerültek, három olyan férfival, akik szó nélkül veszik (az ötvenes években vagyunk!), hogy a feleségeik szinte soha nincsenek otthon, reggeltől késő estig dolgoznak, és emellett még tanulnak is, mert karriert akarnak. Olyan gyerekekkel, akik soha nem panaszkodnak amiatt, hogy az anyjukat csak lefekvéskor látják öt percre, inkább rajzolnak neki egy szép űrhajót. Kötve hiszem, hogy ez ennyire konfliktusmentes lett volna.

Amennyire elnagyolt a férjek és a gyerekek karaktere, annyira összetett Katherine főnöke, aki ugyan kiáll a szegregáció ellen, ha arról van szó, hogy ezzel negyven perccel tovább gályázhat neki a beosztottja, de vállvonogatva lemond róla, amikor úgy tűnik, mégsem dolgozhat többet a csapatban. Mivel egy rakás arrogáns fehér férfi sikerének talán nem szurkolt volna mindenki teljes szívvel, a forgatókönyvírók megalkották a tökéletes fehér férfit is, John Glenn űrhajós (Glen Powell) személyében. Ő az, aki az első perctől emberszámba veszi a fekete nőket, és aki addig nem hajlandó felszállni, amíg „az okos lány” nem ellenőrzi a számításokat.

Igazi feelgood hangulata van, nekem furcsa is volt, hogy Katherine megalázó vécére rohangászásai alatt mennyire pörgős, vidám zene szól (Pharell Williamstől), de aztán értelmet nyert ez is. Az ember jobb kedvvel és bizakodóbban hagyja el a mozit, mint ahogy bement. Minden könnyfakasztó jelentre jut valami vicces, minden igazságtalanság után megjelenik a segítő szándék. Az élet nyilvánvalóan nem ilyen, de szerencsére vannak ilyen életek is. Katherine Johnson most 98 éves, 2015-ben Barack Obama a legmagasabb civil kitüntetéssel, az Elnöki Szabadságéremmel tüntette ki, a NASA egyik egységét pedig róla nevezték el. Mutassunk sok ilyen filmet a lányainknak!