Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- xavier dolan
- ez csak a világ vége
- filmkritika
- kritika
- lea seydoux
- vincent cassel
- marion cotillard
Ilyen az, ha egy családban tényleg semmi nem működik
Kritika a cannes-i nagydíjas Ez csak a világ vége című filmről
További Cinematrix cikkek
Az Ez csak a világ vége a múlt év talán leginkább zavarba ejtő filmje. Pedig nincs benne semmi olyan, amire a zavarba ejtő kifejezést szokták használni, semmi extrémitás, polgárpukkasztás, gyomorforgatás, semmi. Egyszerűen csak az ember nem nagyon érti, hogy mit lát, és kész.
Mindezt úgy, hogy nem történik benne semmi más, mint hogy öt ember beszél egymással, egymáshoz vagy egymás mellett egy házban, egy tornácon vagy egy autóban. Szűk terekben, olyan szűkekben, mintha mind az arcunkba akarnának mászni.
És mintha Xavier Dolan rendező pont ezt akarná: az arcunkba mászni. Vagyis
A totálisan elcseszett családokat, a végletesen sikertelen kommunikációs kísérleteket a különféle családtagok között, meg azt, ahogyan mindenkit szétrobbant a feszültség, ami mindezekből származik. Azt az önmagából táplálkozó, 22-es csapdája szerű zsákutca-helyzetet, ahogy a családtagok nem akarnak egymással normálisan beszélni, épp azért, mert úgyis képtelenek rá: képtelenek elmondani az igazán fontos dolgokat, ezért hosszú ideig nem is próbálkoznak, aztán amikor mégis rászánnák magukat, épp a hosszú kihagyás alatt felhalmozott idegesség miatt még annál is katasztrofálisabb lesz az eredmény, mint amire bárki számított.
Dolan nem engedi, hogy félrenézzünk: szinte kizárólag arcközelikkel dolgozik, de ez sem elég neki, van, hogy perceken keresztül nem történik más, mint hogy egy hatalmas, elég kétségbeesett vagy más módon terhelt tekintet bámul ránk a vászonról, mereven, mozdulatlanul, vagy két arcot látunk, amit hosszan merednek egymásra.
Ami másnap, vagy legalábbis jó hosszú idővel a film vége után talán lecsapódik a nézőben, mint egy rossz, de talán kicsit mégis megtisztító, felszabadító élmény, amin nehéz volt átesni, de végül is nem baj, hogy megtörtént. Viszont mint filmet kifejezetten nehéz nézni az Ez csak a világ végét, és nemcsak abban az értelemben, hogy megterhelő: az ember tényleg nem igazán érti, hogy mi a fene történik, vagy miért nem történik semmi, vagy miért reagálnak az emberek a vásznon olyan furcsán, ahogy.
Mert Dolan túlmegy azon, ahogyan a szerzői filmek ábrázolni szokták a lelki konfliktusokat, átlép a lélektani realizmuson. A nyugati kultúrkör filmjeiben a szereplőknek legtöbbször tudjuk, mik a motivációk, vagy azok legalábbis kikövetkeztethetőek az elhangzottak alapján, és kisebb-nagyobb empátiával érthető az is, ahogyan erre a figurák reagálnak, ez a két folyamat működteti a filmeket: azt látjuk, ahogy emberekkel történik valami, és ezt valahogyan feldolgozzák. Dolannél viszont mind a két fázis kimarad, azaz durván fogalmazva
Csak nagyon furcsán viselkedő embereket látunk, és lényegében egyetlen fogódzónk van azzal kapcsolatban is, hogy miért történik bármi, ami történik.
A cselekmény leírható egy mondatban: egy fiatal meleg férfi hosszú idő utána hazamegy a családjához, hogy elmondja nekik, meg fog halni, de a folyamatosan kisikló vagy teljes gázzal a falnak csapódó beszélgetések miatt nem nagyon találja meg az alkalmat a bejelentésre. És közben a családban mindenki nagyon furcsán viselkedik, de tényleg, nagyon.
A legidősebb testvér gyakorlatilag terrorizálja a feleségét, minden szavával csak beleköt valakibe. A feleség hebeg-habog, mint egy értelmi sérült, vagy mint aki nem beszéli jól a nyelvet. Az anyuka úgy viselkedik, mint egy kislány, és olyanra is sminkeli magát. A kishúg talán az egyetlen olyan szereplő, akivel könnyebb azonosulni, ilyenformán lényegében ő a főszereplő, vagy mondjuk inkább úgy, hogy ő foglalja el a néző pozícióját, hogy legalább egy kicsit kevésbé érezzük magunkat idegennek egy ismeretlen bolygón. Mert amúgy nem hangzik el a filmben lényegében semmilyen valós információ semmiről, úgyhogy a nagyon különös reakciók okát is csak következtetni lehet. Vagy nem is következtetni, inkább tippelni. Jobb esetben átérezni.
Ennyire zavarbaejtő
IMDB: 7,2
Metacritic: 48
Rotten Tomatoes: 42%
Index: 6/10
Hogy a feleség talán azért ilyen sérült, mert a férje ilyen érzéketlen dúvadként viselkedik vele és mindenki mással. Hogy a férj talán azért ilyen smirgliszerű, mert elege van abból, hogy rásütötték ezt a bélyeget, ami végül szinte önbeteljesítő jóslat lesz az esetében. Hogy az anyát szétveti a kétségbeesés, amiért ilyen diszfunkcionális családja van, és képtelen máshogy kifejezni magát, mint az infantilizmussal. És hogy attól válik minden még rosszabbá, hogy a rokonok talán szavak nélkül is megérzik, amit a fiú mondani akar, és egyszerre haragszanak rá, sajnálják és érzik magukat tehetetlennek.
De mindez csupa olyasmi, ami nem hangzik el a filmben, csak a néző következtethet rá, amennyiben nem hajlandó elfogadni, hogy amit látott, annak tulajdonképpen semmi értelme nem volt, és két kézzel kapaszkodik a hitbe, hogy a rendező igenis tudja, mit és miért csinál. Meg abba, ami megbújik a hihetetlenül szuggesztív színészi alakításokban, a Marion Cotillard tekintetében ott örvénylő néma beszélni akarásban, Vincent Cassel robbanásig feszült, egy kicsit önostorozónak is tűnő agressziójában, Léa Seydoux elkeseredett értetlenségében és kézzel fogható vágyában arra, hogy normalizálja, amit csak lehet – miközben érzi, hogy semmit sem lehet.
Olyan az Ez csak a világ vége, mint egy rejtvény, ami viszont annyira sokfenekű, hogy első ránézésre az sem biztos, hogy van egyáltalán bármiféle megfejtése, sőt még az sem, hogy a sok üres kocka, amit látunk, tényleg egy rejtvény-e. De szemben a valódi rejtvényekkel, ennek a végén nincs semmilyen megerősítés, csak az értetlenség, ami jó esetben később lecsapódik és átélhető érzésekké, megérthető konfliktusokká válik. És egy családról szól, ami olyan hétköznapi, mint amilyenekből mindenki sokat ismer, távolról vagy közelről. Csak a megjelenítése nem az, mert Xavier Dolan nem szavakkal és megszokott kódokkal akar valamit közölni, hanem egy olyan nyelven, ami sokkal ismeretlenebb a filmkészítésben, és mint ilyen,
Ne maradjon le semmiről!