Hollywoodban van egy kis probléma. A korábbi rendszertől eltérően a stúdiók már nem szívesen bízzák neves, menő, igazi A listás rendezőkre a legújabb franchise filmjeiket, inkább olyan, szinte ismeretlen figurákat keresnek, akik tévés vígjátékokat vagy alacsony költségvetésű horrorfilmeket rendeznek. Ez papíron még jól is néz ki, hiszen ki nem szereti a fiatal és tehetséges művészeket, de a valóság az, hogy pont ők lehetnek az átalakuló filmgyártás nagy vesztesei.

A 2010-es évekre mindössze négy film fér be abba az elképzelt húszas listába, amiben a legnagyobb kasszasikerek szerepelnek a Box Office Mojo adatbázisa alapján. Fontos kiemelni, hogy direkt eltekintünk az animációs filmektől, mert azoknak a rendezői, készítői sok szempontból saját halmazt képeznek az élőszereplős blockbusterekhez képest. Az is fontos, hogy a globális adatokat kell nézni, ami azért fontos, mert a '90-es évek végéig az amerikai filmpiacon túli bevételek annyira marginálisak voltak, hogy mindössze pár százalékát tették ki a jegyeladásoknak. Ahogy a Box Office Mojón is látszik, egészen a 2010-es évekig a következőképpen nézett ki a sikerképlet:

• fogj egy ismert franchise-t, és add egy ismert rendezőnek;
• fogj egy ügyes rendezőt, aztán meglátjuk, mennyire lesz sikeres a film

Utóbbiba tartoznak olyan nevek, mint Steven Spielberg (Indiana Jones, A cápa, Jurassic Park), James Cameron (Titanic, Avatar, Terminator), Ridley Scott (A nyolcadik utas: a Halál, Szárnyas fejvadász) George Lucas (Star Wars), Gore Verbinski (A Karib-tenger kalózai), Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe), Ivan Reitman (Szellemirtók) vagy Roland Emmerich (A függetlenség napja). Ezek a rendezők éveken, sőt, évtizedeken át aktív franchise-t alkottak a saját filmjeikkel, amiknek köszönhetően sokáig divatt lett nagy blockbusterekhez nagy nevű rendezőt találni.

A felsorolást még bőven lehetne folytatni, de ebből talán látszik rendesen, hogy milyen sokáig volt teljesen alapvető az a hozzáállás, hogy ha egy stúdió nagy pénzt akar egy nagy márkából csinálni, akkor nagy, de legalábbis már bejáratott rendezőt kell találnia.

Igen ám, de ez a koncepció pár látványos kivételtől (Sötét lovag-, vagy a Gyűrűk ura-trilógia) nem hozta meg a várt sikert. Erről leginkább Tim Burton tudna mesélni, de Sam Raimi sem lehet büszke a Pókember 3-ra annak ellenére, hogy az ő filmjeik kifejezetten jól teljesítettek a mozikban. A technológia fejlődése és a mozinézők érzékenysége az ismert márkákra végül kezdte ráébreszteni arra a stúdiókat, hogy

Bármennyire is csúnyán hangzik ez, mégis csak pénzcsinálásról van szó, és az a stúdióknak sem fér bele, hogy a drágán leszerződtetett rendező túlzásba viszi a saját vízióját és/vagy képtelen leadni a saját alkotói szabadságából. Elég megnézni mekkorát bukott az új Szellemirtók, amit Paul Feig kizárólag női főszereplőkkel forgatott le. Erre a 2010-es években elég sokan rájöttek, de mind közül a Marvel és a Disney volt az, amelyek leginkább ráerősítettek arra az állításra, hogy a rajongók és mozinézők mondjuk egy szuperhősfilmben nem feltétlenül Tim Burton sötét tónusaira vagy Ang Lee finom metaforáira kíváncsiak, hanem egy jól ismert karakterre, ami végre nem okoz annyi csalódást, mint a szuperhősfilmek 90%-a, a Disney nagy bevásárlásáig a Marvelbe.

Mielőtt még azt hinnénk, hogy a Disney feltalálta a spanyolviaszt, érdemes először megnézni, mennyi olyan rendező van már a piacon, akik rögtön komoly márkákkal kezdték a filmezést. Zack Snyder például egész életében egy darab eredeti ötlet alapján forgatott filmet, de az Álomháború nélkül valószínűleg simán meglenne a filmművészet. Bryan Singer az elmúlt 20 évben mindössze három nem franchise filmet rendezett. James Wan vagy Justin Lin pedig egy-két kivételtől eltekintve csak olyanhoz nyúlt, ami már valaminek a folytatása, vagy később lett belőle több részes filmsorozat. És akkor nem is beszéltünk ennek a generációnak a kiskirályáról, J.J. Abramsről, aki a Super 8-tól és a tévésorozatoktól eltekintve kizárólag olyan filmeket rendezett, mint a rebootolt Star Trek első két része, a harmadik Mission Impossible vagy a hetedik Star Wars. Mindezt úgy, hogy az itt felsorolt rendezők (Bryan Singer Közönséges bűnözőkjétől, illetve az első Fűrésztől eltekintve) semmi olyan kritikai sikert nem értek el, ami 10-20 évvel ezelőtt indokolta volna, hogy millió dolláros márkákkal dolgozhassanak.

Martin Scorsese, Quentin Tarantino vagy Clint Eastwood azonban nem fog ifjúsági kalandfilmeket vagy szuperhősöket rendezni, miközben a tévézés csúcskorának köszönhetően egyre többen élesztik újra a karrierjüket, vagy kísérleteznek kisebb képernyőn. A menőbb rendezőket meg szinte képtelenség úgy megfogni, hogy sokuknak évekre előre lekötött szerződésük van különböző produkciókra.

Már megint a Marvel

A Hollywood Reporter két évvel ezelőtt hozott le egy bennfentes cikket a hollywoodi produkciók költségvetéséről, amiről kiderül, hogy a menőbb rendezők (Paul Greengrass, Ridley Scott, Christopher Nolan) 7-10 millió dollár körüli pénzt kapnak, de állítólag Nolan 20 milliót kaszált a Csillagok közöttel annak köszönhetően, hogy a fizetés helyett százalékot kért a bevételből. Ezzel szemben egy feltörekvő, fiatal, az első nagy költségvetésű filmjét készítő rendező 250-500 ezer dollár között keres, ami maximum egymillióra mehet fel. Nem véletlenül panaszkodott arra Joss Whedon a Bosszúállók után, hogy több pénzt keresett a saját gyártású online musicaljével 2008-ban, mint a Marvel csúcsteljesítményével. Ja, és ha már Whedon.

Eleinte még a Marvel is a jól (?) bevált formulát követte, amikor szép apránként elkezdte felépíteni a hőseit. A Vasembert a vígjátékairól ismert Jon Favreau, a Thort a Shakespeare-színész és -rendező Kenneth Branagh, az első Amerika kapitányt pedig a kalandfilmes Joe Johnston rendezte. Ezekkel a Marvel szerzett annyi lendületet, hogy a Bosszúállókra be merje vállalni minden nerd és geek kedvenc rendezőjét, a mainstreamben szinte ismeretlen Joss Whedont. Whedon addig szinte csak kultikus tévésorozatokon és képregényeken dolgozott, de még úgyis rizikós húzásnak tűnt, hogy a rajongók szinte követelték a munkára. A  húzás végül bejött , és talán ez is közrejátszott abban, hogy innentől kezdve a Marvel sokkal mélyebbről kezdte kihalászni a rendezőit.

Alan Taylor egy rakás tévésorozat (Deadwood, Róma, Maffiózók, Mad Men, Szex és New York) után kapta meg a második Thor-filmet, hogy aztán iszonyatosat bukjon szegény a legutóbbi Terminátorral. A Russo testvérek (Joe és Anthony) a kritikus kedvenc Balfékek és Az ítélet: család sorozatokból jutottak el a legutolsó két Amerika kapitány-filmig, és ők veszik át Whedon helyét a következő két Bosszúállókban is. James Gunn konkrétan egy B-filmes horrorkomédia és egy méltatlanul elfeledett szuperhős dráma/vígjáték után csinált kasszasikert a Marvelen belül is marginálisnak számító Galaxis őrzőiből. A Hangya rendezői székében Edgar Wrightot váltó Peyton Reed konkrétan romkomokat csinált eddig, Scott Derrickson meg úgy ugrott be a misztikus Doctor Strange-be, hogy mindenki horrorfilmesként ismeri. Az inkább íróként ismert Shane Black mindössze egy darab nagyjátékfilmmel a háta mögött csinált jobb Vasembert, mint Favreau másodjára. És akkor nem beszéltünk még Ryan Cooglerről és Taika Waititről. Előbbi A megálló és a Creed után kapta meg a Fekete párduc rendezését, amit eredetileg Ava DuVernaynek szántak, és per pillanat kevés menőbb rendezőt találni nála. De a legérdekesebb így is az új-zélandi Taika Waititi, aki zenés vígjáték, vámpíros áldoku és más független filmes és tévés alkotások után megkapta úgy a Thor 3-at, hogy valószínűleg annak a filmnek a költségvetése kerül annyiba, mint az összes eddigi munkája együttvéve.

A Disney egyébként tényleg élen jár ebben, mert az Abrams-féle hetedik Star Warstól eltekintve máshol is ezt a taktikát használja. Az első antológiafilmet, a szerintünk harmadik legjobb Star Wars-film Zsivány Egyest az a Gareth Edwards rendezte, aki a mindössze félmillió dollárból készült szörnyfilmje után rögtön megkapta a Godzillát, majd ezt is. A sorrendben nyolcadik Star Warst Rian Johnsonra, a Looper és a Beépülve rendezőjére bízták, miközben a következő antológiafilmet az a Phil Lord-Christopher Miller páros rendezi, akik eddig csak animációs filmeken (Derült égből fasírt, A Lego-kaland) és akcióvígjátékokon dolgoztak (21 és 22 Jump Street). Bár utóbbit eredetileg egy szintén indie filmes arcra, Josh Trankre bízták, de egy meglehetősen szomorú történet lett belőle, és kvázi kirúgták.

A hollywoodi pénzgyár árnyoldala

Josh Tranket a fiatal rendezőgeneráció egyik nagy reménységeként kezelte a szakma és a szaksajtó is, köszönhetően Az erő krónikája c. kis költségvetésű, de annál hatásosabb szuperhősfilmjének. Trank gyorsan meg is kapta a Fantasztikus négyes rebootolását, illetve egy Star Wars-spinoffot is. A Fantasztikus négyes azonban elképesztően nagy bukta lett, tele volt a sajtó a filmmel kapcsolatos balhékkal, a színészekkel nem kommunikáló Trankkel, és az sem segített, hogy a film valószínűleg minden idők egyik legrosszabb szuperhősfilmjeként kerül be a történelemkönyvekbe. Szerencsétlen Tranket annyira megviselte az egész, hogy végül a Star Wars-spinoffot is elvették tőle, bár ő azzal magyarázta, hogy szeretett volna egy kisebb filmen dolgozni.

Egyre többször hozzák fel problémaként, hogy nem feltétlenül hasznos a fiatalabb rendezőknek egy-két jobb független film után azonnal százmilliós projektekbe kezdeni, amit alátámaszt Trank esete is. Eddig csak a Disneyhez köthető rendezőket soroltuk fel, pedig más stúdiók is hasonló rendszert próbálnak meghonosítani. David Bowie fia, a Holddal és a Forráskóddal ismertté vált Duncan Jones majdnem nagyot bukott a Warcrafttal, ha a kínai filmpiac nem hozza vissza a gyártási költség többszörösét. James Wan a Fűrész-, a hetedik Halálos iramban és a Conjuring-filmek után úgy rendez Aquaman-filmet, hogy a Warner és a DC még mindig csak szenved a Marvel mögött. A négy Halálos iramban-film után egy egész szórakoztató Star Treket rendező Justin Lin pedig már most annyi melóra szerződött le, hogy kb. 2020-ig semmi mással nem kell foglalkoznia, csak franchise-okkal. Ugyanis ő rendezi a Shaolin templom remake-jét, egy Jeremy Renner-féle Bourne-folytatást, a Space Jam 2-t és Hot Wheels-filmet, ami a népszerű matchbox kisautók adaptációja lesz. Ahogy látszik

Ez egy olyan helyzetet teremt elő, amiből hosszútávon a stúdiók profitálnak, miközben a rendezők nem feltétlenül járnak jól. A Washington Post is arról írt tavaly decemberben, hogy ugyan papíron tényleg jól néz ki, hogy Duncan Jones, Ryan Coogler vagy Rian Johnson százmilliós filmeket csinálhatnak, a valóság azonban az, hogy ez a stúdióknak éri meg igazán. Karrierépítési lehetőséggel kecsegtetve olcsón kötnek le tehetséges rendezőket, akik koruknál fogva valószínűleg már jobban képben vannak a feldolgozásra váró popkulturális termékkel, de tapasztalatlanságuk miatt sokkal hamarabb meghunyászkodnak a stúdióknak. A Marvel- vagy a Star Wars-filmek egy közös univerzumot, átfogó történetet képeznek, ezért valamilyen szinten meg van kötve a rendezők keze, ráadásul a művészi szabadságuk is korlátozva van, hiszen jól ismert karaktereket nem írhatnak csak úgy át, kényük kedvük szerint, ahogy a történetben sem kapnak teljesen szabad kezet, emiatt panaszkodott már Whedon mellett Alan Taylor és James Gunn is.

Az egyelőre idő kérdése, hogy ez a rengeteg tehetséges rendező milyen szinten profitál az új rendszerből. Már most arról ír többek között a Hollywood Reporter is, hogy Marvel-filmek sikere nem a rendezőkön, hanem az írókon és producereken (ebben az esetben Kevin Feigén) múlik, akik a filmeket is tévésorozatos rendszerben kezelik. A franchise alapú filmgyártás egyre jobban hasonlít a tévésorozatokra, ahol a showrunner, az alkotók, vagy írók sokkal hamarabb lesznek ismertek egy sikeres produkció miatt, mint a rendezők. Ott van példának Steven S. DeKnight, aki eddig csak pár epizódot rendezett különböző sorozatokhoz, miközben olyan szériákon dolgozott producerként, mint a Spartacus, a Dollhouse vagy a Smallville. Legutóbb már ő volt a showrunner a Netflix és Marvel nagysikerű Daredevil-sorozatában, aminek köszönhetően 2018-ban nagyjátékfilmes rendezőként debütálhat a Pacific Rim következő felvonásával. Ebből is látszik egy olyan tendencia, hogy a film a tévére költözött trend szép lassan megfordult, és már a tévé kezd átköltözni a moziba. Ennek pedig lehet pont a klasszikus rendezők lesznek a legnagyobb elszenvedői.