A Trainspotting folytatásának a legtöbbet idézett része egészen biztosan az lesz, amikor Spud (Ewen Bremner), Sick Boy, vagyis mai nevén Simon (Johnny Lee Miller) és Renton (Ewan McGregor) elmennek megint a skót vidékre, de most nem azért, mert nincsen jobb dolguk, hanem azért, hogy leróják a tiszteletüket az első részben meghalt Tommy előtt. Sick Boy kiborul Rentonra: mit keres itt, húsz év után megint Skóciában? Csak nosztalgiázni jött!

Turista a saját fiatalságában!

És ha addig nem lenne világos, a nagyon viccesen T2-re keresztelt filmről egyértelmű lesz, hogy mi is azért vagyunk itt. Nem hiszem, hogy annyian kíváncsiak lettek volna, hogy vajon mi történik Sick Boy-jal az első rész után, vagy szeretne valami lezárást Begbie történetében. Azért nézzük a filmet, mert szembe akarunk nézni azzal, hogy mennyi idő telt el a Trainspotting óta, és hogy mennyit öregedtünk. A legsokkolóbb pillanat az, amikor Renton elkiáltja magát, hogy "én már 46 éves vagyok"! Renton nem egy majdnem ötven éves férfi, hanem egy pofátlanul jóképű heroinista, aki elmerült egy szaros klotyóban, csak azért, hogy megtalálja az ópiátos végbélkúpját. Nem az, aki miután meglógott a barátai pénzével, rászokott a futásra, és az életet választotta.

Ez most úgy hangzott, mintha kapásból utálnám a T2-t, pedig erről szó sincs, mert Danny Boyle szándékosan kötéltáncot jár a saját nosztalgiák kiszolgálása és kiröhögése között. Nagyon jó munkát végez, mert mindkét igényt kiszolgálja. Megkapjuk a soundtrackről Iggy Pop, Brian Eno és az Underworld számait, de nem feltétlenül úgy, ahogy számítanánk rá. Kapunk nem is egy, hanem két utalást az első filmet nyitó futásra - pontosan úgy, ahogy számítanánk rá. Valahol a film struktúrája is pontosan ugyanaz, mint az első alkalommal, csak most Renton és Sick Boy nem egy heroinfogást akarnak lenyúlni, hanem az EU kis- és középvállalkozásoknak szánt támogatásait. Begbie kijön a börtönből, és mérgesebb és veszélyesebb, mint valaha. Spud, szegény-szegény Spud pedig visszacsúszott a heroinra (az egyik legjobb poén: a nyári óraátállítás miatt), Sick Boy még mindig gyanús üzletekkel szerez pénzt. Csak Mark Renton más.

Renton az első film végén bezsákolt pénzzel megszökött Amsterdamba, és láthatólag teljesen megváltozott. Rendszeresen mozog, jól néz ki, bár a film legelején történik vele valami, aminek a fontosságát csak később értjük meg. Tényleg láthatólag nincsen semmi oka arra, hogy visszabumlizzon Edinburghbe, ahol a lepattant épületeket dózerolják, a villamost felújították, Sick Boy romos kocsmája pedig olyan, mintha odafestették volna egy pusztaság közepére. Itt már nincs hely középkorú junkie-knak.

És mégis, a T2 legjobban sikerült, legszebb szála Spud története. Spud, aki még mindig azt az életet éli, mint az első részben, társadalmi felelőssége zéró, csak megy előre a következő anyagért. Ami vele történik a film során, az tényleg egy megváltástörténet, még ha igazi katarzisa nincs is. Vagyis van, de azt csak a film végén lehet megérteni.

Nyilván nem fogok hatalmasakat spoilerezni, Magyarországra március elején jön csak a T2, és azért érdemes a lehető legkevesebbet tudni róla - még ha az előzetes a legszebb vizuális pillanatokat sorra el is sütötte. A legcsúnyábbakat nem: Danny Boyle filmjei kinézetre mindig is eklektikusak voltak, viszont itt kifejezetten zavaró, hogy egyik snittről a másikra szándékoltan rondábban néz ki, ezért olyan, mintha felváltva fényképezte volna Antony Dod Mantle operatőr és valakinek a nagymamája egy gopróval. Ettől az amúgy is alig összefüggő jelenetekből még nagyobb katyvasz tud lenni, és amikor Boyle összerántaná a cselekmény Begbie-n keresztül (valahogy úgy képzeljük el, ahogy a Napfény című sci-fijéből a végére egy sorozatgyilkosos-üldözős thriller lett), akkora már simán belefáradhattunk abba, amivel másfél órán keresztül vizuálisan bombáztak minket.

Szükség volt a Trainspotting folytatására? Jó kérdés, Irvine Welsh szerint igen, ezért írta meg a Pornót. Danny Boyle a film vetítése utáni sajtótájékoztató után elmondta, hogy a Pornó adaptációját meg sem merte mutatni a színészeknek, mert úgyse vállalták volna el. Ami elkészült, az semmiképpen sem egy radikális folytatás, hanem valami olyasmi, amivel mindenki elégedett lehet. Egy néha megható turistáskodás az ő, és a mi fiatalságunkban. (7/10)