Két kiöregedőfélben lévő fejvadász érkezik a kietlen, francia vidékre, ahol egy fontos adatokat tartalmazó mobiltelefont keresnek, de végül annál sokkal fontosabb dolgokra akadnak.

A belga színész-rendező Bouli Lanners negyedik filmje egyszerre modern western; világvége hangulatú, bibliai utalásokat is tartalmazó road movie; de van benne még a Fargo sötét humorú drámájából is, és mindezek ellenére a film egyáltalán nem valami nézhetetlen zűrzavar, hanem egy erős atmoszférájú, életigenlő és pozitív film. (Maga Lanners a kései western és a film noir közé lőtte be a stílust.)

Pedig a Jézus, mobil, fejvadászok (a francia cím magyarul Az első és az utolsó) eleinte minden, csak nem pozitív: nyomasztó alakok vergődnek a baljós hangulatú, szürke, rideg, posztapokaliptikus tájban. Fogalmunk sincs, mit és miért tesznek, és igazából akkor se lennénk szomorúak, ha egyszer csak rájuk szakadna a haragosszürke francia ég.

Az ötvenes Cochise (Albert Dupontel) és Gilou (a rendező, Bouli Lanners játssza) egy gengszterfőnök megbízásából keresik a lopott telefont, és a nyomkövető egy kietlen vidékre irányítja az autójukat (a filmet a Párizstól délnyugatra lévő Beauce régióban forgatták), ahol egy mentálisan sérült pár, Willy és Esther gyalogolnak a lopott telefonnal. Feltűnik még egy Jézus nevű férfi is, meg néhány helyi nehézfiú, a szereplőket pedig egyre több szál köti össze.

Az egyre növekvő feszültség folyton magában hordozza az agressziót, de mindezek ellenére sem, vagy legalábbis csak ritkán erőszakos a film, miközben muszáj megkedvelni a főszereplőket is, de legalábbis drukkolni nekik. Mert váratlan problémákkal kerülnek szembe, és ezek legalább ennyire váratlan folyamatokat indítanak el bennük. Közben folyamatosan kihalt tájak, elhagyatott ipari épületek, a semmibe vezető, rohadásnak indult vonatsínek keresztezik az útjukat, Willy és Esther pedig a világvégétől rettegnek.

De a világvége mégsem jön el. Sőt, a film szürke és rideg alaptónusa is felenged, néha még a nap is kisüt, és a szereplőkből is egyre nagyobb adagokban tör elő az addig jó mélyre rejtett emberség. Bouli Lanners tényleg bátor feladatra vállalkozik, amikor a világon úrrá lett általános depresszió kellős közepén arról próbál meggyőzni bennünket, hogy az emberek igenis jók. És ez tulajdonképpen sikerül is neki.

A Jézus, mobil, fejvadászokból ennek ellenére sem lesz igazi kultfilm: ehhez túlságosan európai, kicsit lassabb is az ilyen filmektől elvárt tempónál, és van benne egy kicsit erőltetett lélektani-spirituális vonal is, néhány fordulat pedig logikátlan (például a bosszúszomjas fegyveresek csak a célpontjuk autójában tesznek kárt, neki haja szál sem görbül stb.). Utóbbiak viszont azért sem zavaróak, mert addigra már kiderül, hogy ez egy thrillernek álcázott, valójában személyes, útkereső film, de csak ritkán esik bölcselkedős túlzásokba.

Ezeket is bőven kiegyenlítik az erős színészi alakítások - különösen Dupontel játszik nagyot, de emlékezetes az Esthert alakító Aurore Broutin és a Xavier Dolan filmjeiből ismerős Suzanne Clément is, nem beszélve a két nagy veteránról: a 85 éves Michael Lonsdale-ről és a rövid cameo erejéig beugró Max von Sydowról.

Bouli Lanners filmjének esetleges hibáit a páratlan atmoszféra és a baljóslatúan tökéletes képek miatt is érdemes elnézni (Jean-Paul de Zaetijd fényképezte a filmet egyébként, a countrys filmzenét pedig az egykori Sixteen Horsepower- és Wovenhand-basszgitáros, Pascal Humbert jegyzi), amiatt pedig pláne, hogy manapság elég ritkán jövünk ki pozitív érzésekkel a moziból.