Nagyon nehéz lenne most azzal indítani, hogy miről is szól a Final Portrait című film, amit a Berlinalén láttunk, mert akkor egyből abbahagynák az olvasást - helyette inkább kezdjük azzal, hogy kik készítették: a rendező Stanley Tucci, akit az Éhezők viadala vagy akár az Az ördög Pradát visel óta mindenki kedvenc mellékszereplője, aki élőben is nagyon kedves és okos dolgokat mondott a film utáni sajtótájékoztatón.

A főszereplő Geoffrey Rush (Ragyogj!, A Karib-tenger kalózai) és Armie Hammer (A közösségi háló ikrei), de ott van az elragadó Clémence Poésy is az Erőszakikból, a film operatőre pedig Danny Cohen, aki olyan filmeket dolgozott, mint a Király beszéde és az A szoba. Szóval minden adva van egy jó filmhez, de most jön az, hogy elmeséljük, miről szól a Final Portrait.

1964-ben, Párizsban James Lord amerikai író találkozott Alberto Giacomettivel, a szobrász pedig megkérte az írót, hogy álljon neki modellt. Egy képet akart festeni Lordról, de az eredetileg egy délutánra tervezett munka a szobrász-festő Giacometti öntörvényűsége, hedonizmusa és önbizalomhiánya miatt heteken át elhúzódott. A közös séták, ivászatok és viták alatt Lord megismerte a 20. század közepének egyik legnagyobb művészét, és ebből egy könyvet is írt Egy Giacometti portré címmel. Stanley Tucci ezt a könyvet filmesítette meg, és tényleg csak ennyiről szól az egész film: Geoffrey Rush egy portrét fest az egy helyben ülő Armie Hammerről, aztán veszekszik a nőivel, sokat iszik és nagyokat sétál. Armie Hammer meg várja, hogy befejezzék a képet.

És kész, ennyi.

Az, hogy a történetmesélő film két alapvető pillére a tét és az idő, nem egy úri huncutság: ha nincs a filmben semmiféle kérdés, semmilyen veszély, miközben az idő is csak szétfolyik, lehetetlen bárkiért is izgulni. Senki sem változik meg a filmben, nincsenek nagy ráeszmélések, nincs tetőpont, nincs semmi olyan, ami miatt várnánk a történet következő elemét.

Nincs is igazi sztori, csak események láncolata, amiknek mindegy, hogy mi lesz a vége. Giacometti bizonytalan a saját munkájában? Jó, de attól még mindenki odavan érte. Testvére, a szintén szobrász Diego csak egy másodhegedűs lehet mögötte? Igen, de ezt elfogadja. Lordnak haza kellene mennie New Yorkba, de az elhúzódó portré miatt folyamatosan át kell foglalnia a repülőjegyét? Jó, hát akkor átfoglal és vár egy újabb napot.

Persze lehetne azt mondani, hogy a filmben nem is a történet a lényeg, ha lenne bármi más fogódzó: például meghallgatjuk, hogy mit mond a rendező a sajtótájékoztatón, de ez sem fog segíteni a film megértésén. Stanley Tucci elmondta, hogy őt a kreatív munka leírása fogta meg az eredeti könyvben, de a filmben ebből csak valamiféle konyhafilozófiát kapunk arról, hogy a művész sosem tekinti igazán késznek a művét. Szóba került a film stílusa, amiről azt mondta, hogy ha már úgyis a hatvanas években játszódik a filmje, igyekezett a francia újhullám stílusjegyeiben forgatni, de mondjuk a Sikoly 2-nek jóval több köze van az újhullámhoz, mint a Final Portait-nak.

Egy dolog érthető volt: a film színei azért lettek erősen fakók, mert ezzel akarták visszaadni Giacometti szobrainak és képeinek lefojtott hangulatát. Szóval sikerült még a színeket is elvenni egy ennyire semmilyen filmből. Itt meg lehet nézni, hogyan is néz ez ki.

És közben mégsem lehet igazán utálni ezt a filmet. Geoffrey Rush nagyon jó benne, mint kiszámíthatatlan, púpos, csoszogó és zsörtölődő Giacometti; és Armie Hammert is végre arra használják, amire való: ő az amerikai férfi néma modellje. A filmnek pedig van egy bája,  tízpercenként egy jó poénja, na meg sok jól működő, csak összességében tét nélküli jelenete.

A vetítés utáni sajtótájékoztatón többször is feltették a kérdést  a színészeknek és Stanley Tuccinak , hogy mi volt az érdekes ebben a történetben. De ezt a kérdést a film leírása alapján is fel lehetne tenni, anélkül, hogy megnéznénk a Final Portrait-t.