Van egy olyan érzésem, hogy Luca Guadagnino rendező (A Bigger Splash) valójában csak művészfilmeknek álcázott olasz turisztikai propagandafilmeket rendez, amivel elbűvöli az összes fesztivált, és közben mindenkiben kiolthatatlan vágyat kelt, hogy meglátogassa Olaszországot. Hiába szólt az A Bigger Splash egy szerelmi sokszögről, és hiába keverték bele a fináléra a menekülthelyzetet, a legmaradandóbb az egészből a csodálatos Pantelleira szigete volt, legalábbis nekem. Oké, a teljesen őrült Ralph Fiennes mellett. A Call My By Your Name (kb. Nevezz a neveden) a kevésbé festői, de legalább annyira hívogató Lombardiában játszódik, egy értelmiségi család nyaralójában.

Ahova 1983-ban hat hétre érkezik a professzor családapa (Michael Stuhlbarg) vendége, a huszonéves, szuperhőstestű, intelligens Oliver (Armie Hammer), nyaralni. De a család tizenhét éves tagja, a nyurga, hobbiból komolyzenélő Elio (Timothée Chalamet) nagyon hamar elkezd vonzódni a férfihoz, a kérdés pedig az, hogy Oliver viszonozza-e az érzelmeket, vagy évődhet egymagában a fiú.

A Call Me By Your Name-et könnyű lenne elintézni annyival, hogy már megint egy film, aminek a fő izgalma, hogy egy tiltott kapcsolat megvalósul-e, vagy sem. De sokkal többről van itt szó: Guadagnino filmje ugyanis ízig-vérig értelmiségi. A szereplői több nyelven beszélnek otthon is (franciául, olaszul, angolul, sőt néha még németül is), Elio pedig saját szórakoztatására úgy zongorázik, ahogy mondjuk Berlioz értelmezne Liszt stílusában egy Bach-tételt. A családapa régészprofesszor, és az egész filmet áthatja a vonzódás az ókori esztétikához. Vannak szexjelenetek, de legalább annyira túlfűtött az, amikor az apa és Oliver egy Garda-tóból kiemelt görög szoborról készült diákat nézeget. Amikor mindehhez hozzáteszem azt, hogy a film dalait az indie vonal ünnepelt dalos pacsirtája és első számú dalszerzője, Sufjan Stevens írta, akkor teljes joggal felmerülhet a gyanú, hogy ezt a filmet nem a pórnépnek készítették.

De éppen ettől lesz különleges a Call Me By Your Name, hogy itt a homoszexualitás nem valami múlt századi elhajlásnak számít. A faluban senki nem fog szólni érte. A barátok viccelődnek vele. Az egyetlen veszély az, amit egymásra jelenthetnek, pontosabban a 17 éves fiú fejlődésében. Az nem nagy spoiler, hogy Elio és Oliver egyszer csak egymáséi lesznek, az viszont meglepő, ahogyan kezelik. Főleg Oliver, aki nem a megbélyegzéstől félti a fiút (aki egyébként a férfiszerelmével párhuzamosan a szüzességét is elveszíti egy francia lánnyal), hanem attól, hogy valami olyat tett vele, ami örökké törést okozhat benne. 

Oliver egyébként is egy remek karakter, sőt, remélem, Armie Hammer új karrierjének kezdete. Hollywood azzal szenvedett, hogy A közösségi háló-beli dupla alakítása óta (ő játszotta a Vinklewoss ikreket) sztárt faragjon belőle. De befuccsolt A magányos lovas és Az U.N.C.L.E. embere is, noha nem Hammeren csúszott el egyik sem: ő tényleg egy nagyon vicces jelenség, egy magas, kigyúrt, szőke hajú, mély hangú, tökéletes fogsorú, nagybetűs amerikai férfi, egy modern kori Rock Hudson, akinek mindig sikerült valami karrier-banánhéjra lépnie. A Call Me By Your Name lehet egy új életút kezdete, mert Hammer remekül játszik, nagyon jól adja az egyszerre csábító és távolságtartó férfit, akiért odáig vannak a nők, de értelmiségiként is hiteles. Lehet, hogy ha az amerikai karrierje befuccsol (bár nem úgy tűnik, feltűnt kisebb szerepben az Éjszakai ragadozókban is), akkor európai művészfilmekben még mindig megtalálhatja magát. Merésznek egész biztosan merész, legalábbis én ritkán láttam amerikai színészt, aki ekkora átadással játszadozik egy olyan barackkal, amivel szerelme percekkel azelőtt maszturbált.

A Call Me By Your Name furcsa egy film, mert gyakorlatilag alig történik benne valami. Guadagnino rendezése és a többek között James Ivory (Maurice, Napok romjai) által írt forgatókönyv olyan, mintha minden egyes alkalmat kihasználna arra, hogy furcsa kanyarokat vegyen, és tényleg olyan legyen, mint egy andalgó, többhetes nyaralás. Ami alatt aztán tényleg nem történik semmi.

Van egy nagyon jó jelenet, nagyjából a film közepén, amikor egy hosszú beállításban a két főszereplő a falu főterén a beszélget, Guadagnino kamerája pedig néha elidőzik egy-egy épületen, szobron, vagy felnéz egy toronyra. Ha valakinek ez a hangulat bejön, akkor az különösen fog örülni a Call Me By Your Name-nek – én 130 percen keresztül már soknak éreztem. Bár a film végén az addig szinte a partvonalra mellőzött apuka előad egy olyan monológot, ami az év egyik legjobb jelenete lesz, ha széles közönség is láthatja majd. Abban a pillanatban helyére kattan a Call Me By Your Name üzenete (lásd a kritika címét, illetve a filmben kétszer is elhangzó Love My Way című Psychedelic Furs-számot), és akkor már úgy éreztem: megérte végigülni ezt a kétórás, szexuális feszültséggel teli melodrámát. (6/10)