Az egyik legsajátosabb stílusú, még aktív filmrendező, Jim Jarmusch új filmjének főszereplője egy kisvárosi buszvezető, aki maga a két lábon járó anakronizmus: nem elég, hogy nincs mobilja, és vélhetően nincs fent a Facebookon sem, a szabadidejében verseket ír, azokat is kézzel egy füzetbe, és tetejébe ezeket sem azért írja, hogy idegeneknek mutogassa őket. A Paterson ugyan napjainkban játszódik, még sincs benne szinte semmi 21. századi.

A most 64 éves rendező filmjei persze mindig is kilógtak az aktuális fősodorból, de talán még sosem volt annyira éles a kontraszt Jarmusch világa és a megszokott filmes nyelv között, mint amilyen nyilvánvaló 2017-ben. A Patersonban közel két órán keresztül nem nagyon történik semmi, a tempója ráérős, és ebben a figyelemhiányos korban könnyen el is vérezhet, ha az ember nem moziban nézi meg, pedig a film tényleg megér annyit, hogy kikapcsoljuk a kedvéért a mobilunkat.

Persze nem mindenkinek, hiszen érthetően keveseket villanyoz fel egy olyan film, melynek a főhőse egy műkedvelő költő, és amely ma még lassabbnak hat, mint a Halott ember hatott a maga idejében. Ugyanakkor kevesen tudnak még ma is olyan megingathatatlan derűvel beszélni a világról, mint teszi azt Jarmusch, aki szándékosan zárta ki a Patersonból a ma általános depressziót és borúlátást, mondván, van ezekből máshol épp elég.

A film főhőse egy Paterson nevű buszvezető (Adam Driver), akit ugyanúgy hívnak, mint azt a várost New Jersey-ben, amelyben ő is él, együtt a művészi ambíciókat dédelgető feleségével, Laurával (Golshifteh Farahani), és a Marvin nevű angol buldogjukkal. Egy hetét követhetjük végig: minden hétköznap reggel munkába megy, meghallgatja a kollégája panaszáradatát, figyeli az utasai beszélgetését, ebédszünetben verseket ír, este meghallgatja Laura legújabb önmegvalósítási ötletét, majd elviszi Marvint sétálni, és beül egy sörre Doc kocsmájába. És ezzel tökéletesen elégedett is.

Míg egy átlagos filmben ez maximum a kiindulópont lehet, és csak az a funkciója, hogy az egész a szemünk előtt menjen tönkre, a Patersonban ettől nem kell félni: a főhős ugyan szembesül nehézségekkel, sőt, ezek közül olyan is lesz, amely akár alapjaiban rengetheti meg a kis világát, a fontos dolgok mégsem változnak, Driver és Farahani pedig a legszeretnivalóbb házaspár, akit az utóbbi években filmben láthattunk.

Paterson egy zen mester belső nyugalmával és csendes magabiztosságával éli a mindennapjait, és ebből semmi sem tudja igazán kizökkenteni. Driver tökéletesen alakítja ezt a figurát, és már most méltán emlegethetjük a generációja legjobb színészei között, ezt a szerepet pedig mintha neki írták volna. „Adam egyszerűen hiteles akar lenni. Reagálni szeretne, nem pedig játszani, és ezt nagyon szeretem benne” – mondta róla Jarmusch.

Az ő természetes játéka is sokat segít abban, hogy ne csak nézzük, hanem hamar meg is kedveljük ezt a figurát, pedig az ilyen outsidereket gyakran ábrázolják irritáló pozőröknek, de nem itt. Az iráni Golshifteh Farahani is nagyszerű a kicsit hóbortos, de mindenben tehetségesnek tűnő Laura szerepében, és a kettejük közötti harmónia minden gesztusukból nyilvánvaló, szerencsére nem kell ezt feszengős szexjelenetekkel még egyértelműbbé tenni.

De ez film mégiscsak elsősorban Jarmuschról szól, aki meglátja a szépet egy elszegényedett, etnikai feszültségekkel is terhelt településben, amely számára különben is az a város, ahol Allen Ginsberg felnőtt, és ahol a 20. század szintén fontos amerikai költője, William Carlos Williams lakott, és dolgozott nappal háziorvosként, éjjel pedig verseket írt. Patersont a filmben akár festői városnak is láthatjuk, melynek lakói a kevert etnikai háttér ellenére is összetartó közösséget alkotnak.

Igaz, hogy néha a film közel kerül a giccshatárhoz (leginkább amikor a fejben verset író Paterson monológjait hallgatjuk), de mindezt visszafogott humorral ellensúlyozza. A Paterson útját szegélyező, visszatérő karakterek szórakoztatóak, akárcsak a buszon elkapott párbeszéd a város utolsó két anarchistájával, vagy a sztorizgató wannabe Don Juanokkal a meg sem történt hódításaikról.

Épp ezért Jarmuschnak még azt is el tudjuk hinni, hogy ez a város valójában tele van költőkkel, vagy azt, hogy – miután Laura ikrekkel álmodik – Paterson mindenütt egypetéjű ikrekbe fut bele. És nem is lenne ez Jarmusch-film, ha legalább egy említés erejéig ne kerülne be a rendező rock and roll hőseinek egyike, Iggy Pop a filmbe.

A Paterson egyszerre tisztelgés a kedvenc költői és az ún. New York-i iskola előtt, és egyszerre szól Jarmuschnak az alkotáshoz való viszonyához: az ő hitvallása szerint kizárólag a magunk kedvéért alkotunk, mert ha azt nézzük, hogyan reagál majd a külvilág, már baj van. Épp ezért is tök fölösleges a korábbi filmjeihez hasonlítgatni: lehet, hogy a Paterson nem lesz akkora kultfilm, mint az Éjszaka a Földön vagy akár a Szellemkutya volt, lehet, hogy igen, de tökéletesen passzol az életműbe.

Mert a Paterson mindenekelőtt egy film, amely dicséretesen nem hajlandó tudomást venni a korszellemről, és még az olyan üzenetek sem közhelyesek benne, hogy bármiben meg lehet találni a szépséget. Akár még egy lerobbant iparvárosban is.