Pont ugyanaz a baj az Arannyal, ami miatt egyáltalán érdemes volt elkészíteni az elhízott, kopaszodó Matthew McConaughey-jel ezt az újkori aranylázról szóló filmet: hogy ez egy érdekes történet. De semmivel sem több annál.

Pontosabban nem csak az a probléma, hogy nem több egy jól hangzó történetnél arról, hogy egy amerikai vállalkozó meg egy megszállott aranyásó megpróbálnak kitermelni egy bányányi aranyat Indonéziában. Mert igazából még tesz is egy halovány és egy kicsit béna próbát a nagyotmondásra: McConaughey karaktere, a vállalkozó azzal kívánja leleplezni a globális kapitalizmus minden ármánykodását, hogy kifejti, amíg nincs baj, addig senki háborodik fel, csak amikor már baj van, ami bölcsességnek azért elég harmatos. Inkább az a probléma, hogy az alkotók tökéletesen elegendőnek érezték, hogy pontról pontra elmeséljék, mi is történt azzal a kanadai aranyásó céggel, amelynek a története a filmet, előtte meg ezernyi újságcikket ihletett.

És pont ez a baj: hogy a film is olyan, mint egy baromi hosszú újságcikk vagy Wikipedia-szócikk, aminek tényleg izgalmas az alapfelvetése, érdekesek a szereplői és már-már megdöbbentőek benne a fordulatok. Amire azt is lehetne mondani, hogy ennyi pont elég is egy jó filmhez, pláne, ha egyszer 

hogy öröm szörnyülködni rajta két órán keresztül. És ebben van is valami.

De mégis jól látszik, hogy a két forgatókönyvíró, Patrick Massett és John Zinman még sosem írtak nagyjátékfilmet, már ha elfeledkezünk első munkájukról, a Lara Croft: Tomb Raiderről, márpedig arról feledkezzünk el minél hamarabb. Az Aranyban ugyanis szinte semmi nincs meg azokból a hatáskeltő fogásokból, amik miatt még a legegyszerűbb hollywoodi blockbusterek is működni tudnak függetlenül attól, hogy egyébként jók-e vagy sem. Működni, mint egy film: feszültséget adagolni, késleltetni a csattanókat, fokozatosan mélyíteni vagy árnyalni a gyanút, vagyis nem kizárólag a történettel, hanem a mesélés módjával is foglalkozni kicsit.

De az Aranyban ennek nyoma sincs. A nézőnek csak annyira van lehetősége, hogy menjen a sztorival szépen, egyenletesen előrefelé, minden kétség, aggodalom, feszültség vagy általában bármi különösebb izgalom nélkül – pont, mint ahogy egy hírt olvas az ember az újságban, és nem úgy, ahogyan mondjuk egy jól megírt novellát. Mert semmi nincs benne igazán felépítve, minden csak úgy megtörténik, aminek így, derült égből sokkal kisebb hatása van a nézőre, mint egy lelki folyamat ilyen vagy olyan lezárásaként. Amikor mégsem így van, és próbálnak megelőlegezni valamit – történetesen a hatalmas filmvégi csattanót –, az meg túl jól sikerül, és már félidőben kitalálhatóvá válik a dolog végkimenetele. Ezen kívül egyedül annyit dobnak be a sokkhatáson kívül az írók, hogy nagyjából a film felénél-kétharmadánál előrevetítenek egy majdani rendőrségi kihallgatást, de ez is csak félsiker: akkor már izgalmasabb lett volna, ha ennél sokkal korábban felmerül, hogy a biztosnak tűnő sikerrel talán mégsem lesz minden teljesen rendben.

Pláne, mivel a film olyan dögunalmasan indul, hogy nehéz elhinni, a producerek engednek egyáltalán ilyesmit Hollywoodban. Megismerjük a rézfelkutatással foglalkozó céget, annak elhivatott vezetőjét, valamint a cég részvényeinek tőzsdei alakulását, látunk néhány kísérletet, amelyben az üzletkötő hiába próbál meg üzletet kötni, és így tovább. Nem kevesebb, mint hetvenöt percre van szükség, mire beesik az első úgynevezett konfliktus, vagyis mire véget ér a gördülékenynek talán, de térdremegősen izgalmasnak semmiképp sem nevezhető felvezetés.

Igaz, ami igaz,

Mert ha a nagy egész, a dramaturgia nem is sikerült jól, Stephen Gaghan rendező (Sziriána) és az írók a részletekre azért figyeltek. Elsősorban persze Matthew McConaughey karakterének kibontására, még ha abban nincs is semmi igazság, ahogyan a filmet reklámozzák, hogy a színész hihetetlen teljesítménnyel teljesen átalakult volna a szerep miatt: bezabált pár sajtburgert és ezzel felszedett egy pókhasat, leborotválta a haját, ahogyan a színészek minden szerep miatt megváltoztatják a frizurájukat, és felvett egy műfogsort, ennyi. Ezt átlényegülésnek nevezni olyan, mintha azt mondanánk, csodás az az elhivatottság, ahogyan Elijah Wood hobbittá változott A Gyűrűk Ura miatt. De mindegy is, mert McConaughey attól még jó, vagy még inkább emlékezetes teljesen igénytelen, folyamatosan, de szó szerint folyamatosan dohányzó, saját izzadt mellkasára hamuzó, enyhén gusztustalan és enyhén őrült fazonként, aki bárkinek az arcába mászik, és pont olyan rámenős, mint saját korábbi filmjében, A Wall Street farkasában volt Leonardo DiCaprio, csak még többet gesztikulál folyamatosan hiperaktív majomkarjaival.

És a látványvilág is remek a maga módján, a Vérző olajért Oscar-díjat kapott operatőr, Robert Elswit tobzódik a szépséghiányban, pontosabban mindig esztétikumot farag a csúnyaságból, a lepusztult, cigifüstös belső terekből, a kilencvenes évek elejéhez képest is ronda irodákból, a monszun idején fröcsögő, barna sárból, az átizzadt, koszfoltos ruhákból. És egy kicsit hasonlóak a karakterek is: itt sosem a jól öltözött nagymenők vannak reflektorfényben, hanem a ránézésre lúzerek, akik próbálják kikaparni a maguk gesztenyéjét, vagy hát itt a maguk aranyrögeit.

És jó is ez a felkapaszkodás-szál, mert könnyű együtt érezni a kitörni vágyó, ambiciózus szerencsétlenekkel, csak kár, hogy a patetikusságtól amúgy sem nagyon ódzkodó alkotók kicsit túltolják ezt a vonalat is, és legalább tizenhatszor elismétlik, mennyire fontos a főszereplőnek megfelelnie a halott, de holtában is velejéig tisztességes édesapja szellemiségének, aki a saját két, velejéig tisztességes kezével kaparta ki a gazdagságát megalapozó bányáit, de olyannyira, hogy földes kézzel ment a sírba is, amit nyilván szintén magának ásott volna ki, ha azt a körülmények engedték volna.

És tényleg érdekes maga a cselekmény is, az ember szívesen elnézegeti, ahogyan a lehető legegyszerűbb módon elmondják neki az elejétől a végig, és

Szóval rendben, soha rosszabbat az Aranynál. Csak érdemes közben jegyzetelni, különben félő, hogy az ember elfelejti az egészet körülbelül két nap múlva, aztán pisloghat tanácstalanul, hogy minél is rosszabbat soha?