Az Aranyélet második évadáig elképzelhetetlen álomnak tűnt, hogy egy magyar mozgóképes alkotásban olyan lövöldözést láthasson az ember, amire nemcsak azt mondja, hogy ahhoz képest, hogy magyar, egész jó, hanem azt, hogy ezt bármelyik amerikai sorozatba így ahogy van, át lehet emelni. Ahhoz pedig, hogy egy magyar filmben olyan verekedéseket láthassunk, amiktől szó szerint felszisszenünk, egy elsőfilmes rendező, Kostyál Márk Kojotja kellett. De kurvára.

A Kojot úgy kezdődik, mintha egy 1969-es Mustangban ülve a sofőr minden további nélkül  padlógázt nyomna, te meg az anyósülésen kapaszkodnál a repedezett bőrbe, és kiguvadt szemekkel meredsz előre, közben a V8-as motor olyan hangerőn bőg előtted, hogy leszakad a fejed, és ennek az őrületnek csak akkor van vége, amikor már taknyod-nyálad összefolyik az álladon. Satufékkel. Az első jelenet, ami legalább negyedórán keresztül tart, és a történet szempontjából csak egy dolog miatt fontos,

Egy rémesen nagydarab embert vernek vagy négyen-öten, de úgy, hogy közben hallod, ahogy törnek a csontok, szakadnak ki a fogak, roppannak meg bordák és csigolyák. A jelenet káoszát fokozza a zene és a hangok, iszonyú hangos és tolakodó minden, a nagydarab faszi csaja üvölt, a gyerekek sírnak, és amikor az egésznek vége, a csend sokkal fülsiketítőbb, mint az egész balhé volt.

Ennek az egésznek persze a dramaturgiai indok mellett az a háttere, hogy Kostyál Márk azt akarta, hogy ha valaki beül a filmre, akkor menten képbe legyen azt illetően, hogy mit fog látni két órában: vért, verítéket és könnyeket. A Kojot az utóbbi húsz év egyik legőszintébb és legkeményebb magyar filmje. Ugyan vannak benne üresjáratok, és a rendező néha túlságosan is ragaszkodik minden másodpercéhez és képkockájához, amin egy erőszakosabb/határozottabb vágó segíthetett volna, a film születésének és végül moziba kerülésének sztoriját elnézve még meg is értem, hogy minél több tartalmat igyekeztek belepréselni a végső verzióba (kis híján a tavaly decemberi Zsivány egyessel szemben mutatták be, a Filmalap agyonhallgatja és a marketingre nem költ semmit, stb.)

A film egyszerre szól a felnőtté válásról, a megfelelési kényszerről és a vidéki kiskirályságról, hol finomabb, hol egyértelműbb módszerekkel, de mindvégig konzisztensen őszintén és semmit nem elkenve. A főhős Bicsérdi Mihály egy bankban hajtja a szopórollert naphosszat, és rettenetesen unja az egészet, de erre istenigazából csak akkor jön rá, amikor meghal a nagyapja, és örököl tőle egy házat vidéken, az isten háta mögött, ott, ahol a postástól a rendőrig mindenki a helyi basszájba’ markában van. A potentátnak nagy tervei vannak a vidékkel,  svédeknek akarja eladni a sok nadrágszíjparcellából egyesített nagyobb telket, hogy azon wellnessközpontot építsenek a folyékony aranyra (értsd: gyógyvíz). A földtulajdonosok meg vagy beállnak a sorba, vagy jön az első jelenetben látható, cseppet sem finom ráhatás (értsd: agyonverés).

Misi a csajával együtt leköltözik a düledező parasztházba, vagy inkább viskóba, és újrakezdi az életét, aztán hamarosan szembe találja magát Szojka Pállal és fiával, akik a falu, Tűzkő életét irányítják minden szinten. Mármint a fater zsebében van a polgármester és ő a helyi ügyvéd, a fiáé a kocsma és a kisbolt, és övék a tüzép is, és ez helyi szinten be is zárja a kört a renitens nagyvárosi jöttment előtt, aki hiába akarná átépíteni a házat, ha nem kap rá engedélyt, cserepet, maltert, satöbbit. Misi itt feladhatná, mert miért ne, a telekért kapott pénzből el lehet lenni Budapesten is, de ő makacs fajta, a nagyapjára ütött, a Kojotra, és nem megy, hanem konkul megy előre, még ha beledöglik is. Ehhez nem sok hiányzik egyébként, főhősünket vagy háromszor verik úgy péppé, hogy rossz nézni, illetve bizonyos szinten meg kifejezetten jó,

Egy 300 millió forintból forgatott filmnek (tényleg csak a vicc kedvéért: az Agymenők című vígjátéksorozat három főszereplője fejenként és epizódonként kap ennyit) nem szabadna olyan jól kinéznie, mint a Kojotnak. Az operatőri munka, a vágás, mind kifogástalan, a zene a helyén van, a fő téma két hete nem megy ki a fejemből (kösz, dallampatadás), a javarészt ismeretlen színészek nagyszerűek, különösen a főszereplő Mészáros András, aki a Nagy Zsolt-hasonmásverseny különdíjasa is lehetne, a Misi mellé beálló helyi lázadó Lajos (Bocsárszky Attila) és székely rokona, a pompás (mű?)tetkókkal kidekorált Attila (Orbán Levente). A három férfi küzdelme Szojkával (na, őt Kovács Frigyes kissé túljátssza nekem) és a fiával, a töketlen Kispalival (Mátray László) viszi előre a filmet az elkerülhetetlen végeredményig, amihez viszont sajnos a női karakterek valamiért csak nagyon keveset tesznek hozzá.

Ez egyébként nagy hátránya a filmnek, ami pedig hitelesen mutatja be azt, milyen vidéken élni, ahol nem kerületenként van egy megmondóember, hanem a szádban, és akitől nem tudsz szabadulni, bármit is teszel. Misi csaja, Eszter (Dobra Mária) a tanítónő lenne az, aki a pasiját a földön, a valóságban tartaná és valamiféle irányt mutatna neki, de inkább csak sodródik az eseményekkel és egy ponton átmegy biodíszletbe, akinek az a dolga, hogy bajba kerüljön, és Misi ettől újabb nagy levegőt vegyen, kiköpje a szétvert szájába feltoluló vért, és megint nekimenjen embernek, vadnak, istennek, mindenkinek. A cselekmény néha leül, szusszanunk, és ilyenkor jöhetne a vágó, és mondhatná azt, hogy basszameg, nem kell a montázs meg a lassítás, szabadítsuk már el Misit, Lajost meg Attilát úgy istenesen.

Nem hibátlan és közel sem tökéletes film a Kojot, például a nagyfater kojotsága vagy a Szojkával párhuzamba állított bika szimbolizmusa is sántít, de egy olyan western-parafrázis vagy mittudomén, legyen eastern, teljesen mindegy, amiben nagyon sok indulat és keserűség dolgozik, és amit láthatóan úgy forgattak az alkotók, hogy tényleg kitették a lelküket elénk a vászonra. És néha ez is bőven elég. (Értékelés: 7/10)