Bármilyen szórakoztató volt is a John Wick, és bármekkora meglepetést okozott a sikere (20 millió dolláros költségvetésre közel 89 milliós bevétel) nem hittem abban, hogy ez a sztori folytatható. Pontosabban abban, hogy másodszor is érdekes lehet, ahogy Keanu Reeves változatos módszerekkel legyilkol egy rakás embert, mert elvették a kutyusát, a kocsiját vagy a hörcsögét. Egynek jó volt, vicces is volt, meg stílusos, de minek nézném meg ezt még egyszer? Hát ez egy totális tévedés volt, mert a John Wick: 2. felvonás az utóbbi évek legjobb akciófilmje lett. 

Az egész állítólag azzal kezdődött, hogy sok évvel ezelőtt valaki odavetette Chad Stahelski kaszkadőrnek, hogy tökre hasonlít Keanu Reevesre. Ezt a hasonlóságot Stahelski mondjuk nem vette észre (én sem), de végül csak ő lett Reeves kaszkadőre először a Holtpontban, aztán a Mátrix-filmekben is. Pár év múlva pedig, amikor a színész megkapta a John Wick forgatókönyvét, az ő ötlete volt, hogy Stahelski rendezze meg, még akkor is, ha előtte nem rendezett semmit. Együtt kezdtek dolgozni a könyvön, amiben eredetileg csak négy hulla volt, de a páros értő munkája nyomán ez a szám 84-re duzzadt. A filmbe belevitték a nyolcvanas évek akciófilmjei és az ázsiai mozi iránti rajongásukat és Stahelski összes tapasztalatát, amit olyan filmek akciójeleneteinek készítése közben szerzett, mint Az éhezők viadala-sorozat, a 300 vagy a Vasember 2.

A John Wick 2 napokkal az előző rész vége után veszi fel a fonalat. John bosszút állt az orosz maffián, amiért megölték a kutyusát, de a kocsija ugye még mindig náluk van. Ezt Abram Tarasov góré (Peter Stomare egy vicces miniszerepben) is tudja, be is van szarva, de hát nincs mit tenni, csak úgy visszaadni mégsem lehet, az súlyos presztízsveszteség lenne. Így inkább hagyják, hogy John Wick szétlőjön és üssön mindenkit, aztán elvigye a kocsit, vagyis ami maradt belőle. Ezután visszatérne nyugdíjas életéhez, ami nagyjából abból áll, hogy tovább kesereg a halott felesége képét nézegetve, és játszik az új kutyájával. Ebbe rondít bele ezúttal az olasz maffia alvezére, Santino D'Antonio (Riccardo Scamarcio), aki arra kényszeríti, hogy visszatérjen a bizniszbe, Rómába menjen, és megöljön valakit. Ez nyilván nem maradhat bosszú nélkül, Wick is bosszúra szomjazik, és az áldozatát is meg akarják bosszulni.

A kidolgozás viszont pompás lett. Amire az első részben csak utalgattak, az most szépen kibomlik a szemünk előtt. Egy külön kis világ a mi mostani világunkban, a maga felső körével, középosztályával (ők intézik ügyeiket a Continental Hotelben) és hajléktalanjaival. Sokszor teljesen idióta, de mindenki által tiszteletben tartott szabályokkal, külön fizetőeszközzel, bolthálózattal. Egy világ, amelyben mindenki ismer mindenkit, mindenki beszéli az összes nyelvet (még a jelnyelvet is, naná), és mindenki gyorsan öl. A rendőrök nem nyomoznak utánuk, a hétköznapi emberek észre sem veszik, ahogy az utcán aprítják egymást. Engem nem zavart, hogy annyira ki akarták dolgozni a John Wick-univerzumot, hogy a film néha el is kalandozik a maga világában, mert ezt is szórakoztatóan teszi. 122 percről beszélünk, szóval tényleg elég alaposan kifejtettek mindent.

Feltűnik egy rakás régi és új karakter, Winston (Ian McShane) meg Aurelio (John Leguizamo) mellett például Franco Nero az olasz szállodaigazgató, vagy a rapper Common a Wickre vadászó bérgyilkos szerepében. Ruby Rose az Orange Is the New Blackből szintén Wickre vadászik, és szerencsére nem ő az egyetlen erős nő a filmben. A legjobb persze nyilván Laurence Fishburne-t látni, még akkor is, ha a szerepe a történet szempontjából nem sok. A film pofátlanul kihasználja, hogy szeretjük Keanu Reevest Laurence Fishburne-nel látni, és már attól vigyorgunk, hogy ezek ketten a Mátrix után megint beszélgetnek egymással a vásznon. A legklasszabb az egészben, hogy minden egyes új karakternek van egy kis sztorija, általában egyszerre nagyon erősek és sebezhetőek. Nevetni is lehet rajtuk, ahogy John Wicken is, mert ahogy az előző filmben, itt is megvan az a kettősség, hogy vehetjük az egészet tök komolyan, vagy egy kétórás viccnek is. 

Szép, ahogy a szereplők jelleme tükröződik abban, ahogy harcolnak. A harcra amúgy sem lehet panasz.

(Igen, végre láthatjuk, hogy mit művel Wick egy ceruzával, és ezt tényleg nem felejtjük el könnyen.) A koreográfia tökéletes, szörnyű és gyönyörű, borzasztóan véres és brutális, és közben nagyon elegáns és könnyed. Nem emlékszem, hogy mikor kötött le utoljára verekedés és lövöldözés ennyi ideig. Nem azt nézzük, hogy mit tud a CGI, hanem élő embereket, akik ütik egymást (vagy úgy tesznek, mintha). A John Wick 2 egyébként is baromi jól néz ki, nemcsak az akciójelenetek, hanem az egész. Minden egyes kockájából posztert lehetne készíteni, különösen a római katakombákban vagy a végső leszámolás helyszínéül szolgáló tükörteremben játszódó jelenetekről.

Chad Stahelski szerint John Wick karaktere nyolcvan százalékban egyezik Keanu Reevesével. Keanu Reeves szerint a hasonlóság köztük maximum negyven százalék lehet, ő például sokkal többet beszél, mint Wick. Tény, hogy már az első film is épített arra a képre, ami az emberekben róla él: egy magányos, szomorú, komoly veszteségeket megélt férfi. A második John Wick még ennél is tovább megy, tele van utalásokkal a régebbi filmjeire, különösen a Mátrixra. Ez a film mással nem képzelhető el, és nemcsak azért, mert nem sok színész lett volna hajlandó (és képes) erre a fizikai igénybevételre. John Wick magánya, elszigeteltsége, munkamániás, kényszeres személyisége tökéletes szerep Keanu Reevesnek. Nem ő a legnagyobb színésztehetség Hollywoodban, de az a karizma, ami ehhez a szerephez kell, maximálisan megvan benne. Szépen öregszik, imádja és minden porcikájával szolgálja az akciófilmet.

Megölöm mindet - mondja a film végén egy ötéves gyerek dacosságával. Kinevetjük, nem először a film alatt, de közben szánjuk és féljük is. A John Wick 2 vége ügyesen ágyaz meg a folytatásnak, a zárófilmnek, amiről még nyilván nem tudunk semmit. Mégis az az érzésem, hogy ennek a történetnek nem lehet jó vége. De ha legalább ilyen jól megcsinált vége lesz, akkor nem panaszkodhatunk.