Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- king kong
- kong koponya-sziget
- kritika
- tom hiddleston
- samuel l jackson
- john goodman
- szörnyfilm
Lenyűgöző látvány, nulla történet az új King Kongban
További Cinematrix cikkek
- Meg lehet szakadni a röhögéstől Ryan Gosling új akcióvígjátékán
- Dwayne Johnson állítólag irtó taplón viselkedett új filmjének forgatásán
- Aki nem bírja a keménykedést, ezt az új sorozatot messzire kerülje el
- A Netflix most nagyon betalált ezzel az új misztikus sorozattal
- Rossz ómen már az is, hogy szinte üres volt a mozi
Tizenkét évesen nagy rajongója voltam azoknak a kalandtörténeteknek, amikben a szereplők találkoznak valamilyen félelmetes szörnnyel, aztán egy még rémesebb szörnnyel, míg végül a legeslegdurvább szörnnyel. Verne-t nagyon bírtam, Tőke Pétertől a Veszedelem az ősvilágból volt a bibliám, az Utazás Plutóniába című szovjet sci-fi képregényváltozatát nagyjából minden nap végiglapoztam, és miután az osztrák köztévén egyszer elcsíptem az 1981-es Titánok harcát, egy nap alatt kivégeztem a Trencsényi-Waldapfel-féle Görög regéket.
Ez a rajongás nem kopott ki teljesen belőlem, mondhatni, a Kong: Koponya-sziget nekem készült. A gond az, hogy a legújabb King Kong-film olyan, mintha éppen egy tizenkét éves szörnyfétises kiskölyök írta volna a sztoriját. Esetleg infantilis producerek.
Pedig ez a kaland sem indul rosszul; a szkript gyorsan lezavarja az egydimenziós hősök bemutatását, aztán már repül is egy helikopterköteléknyi ember katonai kísérettel egy titokzatos, feltérképezetlen szigetre (ahol csodálatos időjárási- és fényviszonyok uralkodnak, mert ugyan sűrű viharfelhők veszik körül minden oldalról, két beállítással később már tiszta ég és a lemenő nap fénye szolgál díszletül a helikopterrajnak).
Aztán egyszer csak egy semmiből előröppenő pálmafa a levegőben keresztüldöfi az egyik gépet, és akkor pár percig azt lehet hinni, itt elkezdődik valami jó kis zúzás, gorillaharc. De amint a szereplők földet érnek, a sztorivezetés mintha megszűnne létezni, egyre kínosabb útkeresés indul a szó minden értelmében, és a film végére a cselekmény úgy esik szét, mint óriásmajom kezében a Chinook nehéz szállítóhelikopter.
Ennél a zsánernál elfogadható, ha a karakterek sekélyesek, nem várunk jellemfejlődési bravúrokat olyan mozitól, amiben szerepel egy felhőkarcoló méretű főemlős is. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy a forgatókönyv ezekkel a karakterekkel nem kezd szinte semmit, elpazarolva így jó színészeket. Ott van például Conrad (Tom Hiddleston), akit azért bérelnek fel, hogy a dzsungelben a csapat kalauza legyen, ehhez képest egyáltalán nem kalauzol, nem irányítja semerre a történéseket, csak sodródik az eseményekkel.
Ugyanez igaz a felfedezőket összetrombitáló megszállottra, akit John Goodman alakít, de feladata az összetrombitálásban ki is merül. Brie Larson fotósként dokumentálná az eseményeket, de ha kivágnánk a jeleneteit, nem lenne szegényebb a film – így viszont fel lehet tenni a kérdést, hogy tényleg ez a nő kapott tavaly Oscart? És így tovább: dühítően súlytalan mindenki ebben a filmben, a szigeten élő bennszülött törzsről például semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy ott élnek. Egyedül a hadnagyi egyenruhában feszítő Samuel L. Jackson marad valamennyire emlékezetes a csúnya nézésével (senki nem tud olyan csúnyán nézni, mint Jackson), és az ő karaktere kapott egy kis motivációt, érteni, miért akar annyira nekimenni King Kongnak. És Marlow (John. C. Reilly) nevét is megjegyeztem, annyira idegesített a 28 éve a szigeten rekedt, debilen viccelődő fehér ember szerepében.
Conrad, Marlow, dzsungel, katonák – Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényében Marlow a főszereplő neve, és ebből a könyvből készült az Apokalipszis most dzsungellel, katonákkal. Hollywoodban az ilyesmi sosem véletlen. A Kong: Koponya-sziget 1973-ban játszódik, pont akkor, amikor Amerika kilép a vietnami háborúból, Marlow pedig még a második világháború emlékeit őrzi. Lehetne erre akár még mondanivalót is építeni, de az izzadságszagú filmtörténeti utalásokat, pár díszletet és hetvenes évekbeli rockszámot leszámítva ezt sem használja ki a film. Az izgalmas idő és helyszín – aminek megválasztása amúgy telitalálat volt – így egy kihagyatlan ziccer marad.
Ennyit ér
IMDb: 7,8
Rotten Tomatoes: 79%
Metacritic: 62
Port: 4,8
Index: 4/10
Az igazi kihagyott ziccer azonban Kong. Az 1933-as első King Kong-mozi óta az a legizgalmasabb kérdés óriásmajomügyben, hogy miként reagál Kong az emberekre és viszont, mihez kezdenek egymással. Ezt a szálat (is) bármilyen értelmezhető ív nélkül, teljesen esetleges jelenetek soraként dolgozza fel a film: a majom néha felbukkan, pusztít, megment vagy éppen táplálkozik, aztán eltűnik a rendezői balon.
És akkor már említsük is meg a rendező nevét: Jordan Vogt-Roberts, aki A nyár királyai című, elég jó független filmet forgatta pár éve, de ez a cipő olyan nagy volt rá, mint ha egy húszméteres majomra szabták volna. Nem tudta összefogni ezt az álomgyári szuperprodukciót: elveszett a külsőségekben, és a történet, a karakterek, de még Kong is ürességet és hiányérzetet hagynak maguk után.
És így eshet meg az a szégyen, hogy Kong akármennyire is King, nem tud főszereplő lenni a saját filmjében. Az igazi főhős ugyanis a másik címszereplő, a Koponya-sziget. A hely, ahol válogatottan rusnya lények tanyáznak, és valamilyen evolúciós anomália miatt azok állnak a tápláléklánc csúcsán, amiknek csak egy pár végtag jutott. A hely, ahol rajokban repülnek halálosan veszélyes madárszerű hüllőlények, de csak akkor támadnak emberre, ha öt perce már nem halt meg senki a filmben. A hely, ahol az irodaház méretű állatok teleportálni tudnak, legalábbis csak így lehet megmagyarázni tucatnyi jelenetet, amiben Kong vagy egy sárkánygyík egészen hirtelen ott terem az akció közepében (esetleg még az is egy magyarázat, hogy a készítők úgy gondolják, amit a kamera nem mutat, az nem létezik).
A sziget faunája minden cinizmus nélkül, tényleg erős pontja a filmnek, avagy aki csak és kizárólag a látvány miatt megy el moziba, nem biztos, hogy csalódni fog. Ez ugyanis sokkal inkább videoklip, techdemo vagy szórakoztatópark-látványosság, mint egy film. Minden akciójelenetével azt harsogja: nézzék, ezt a randa állatot meg tudtuk csinálni cgi-vel! Sőt, ezt a szörnyet is! És nem fogják elhinni, de még ezeket a lényeket is, ilyen sokat egyszerre!
Én nagyon akartam szeretni ezt a filmet, de bármilyen parádés is a számítógépes grafika, nekem rossz volt nézni a zöld háttér előtt tanácstalanul toporgó, szerepüket és értelmes cselekményszálakat kereső színészeket. Órásszörnyes tematikában csak az elmúlt tíz évben is akadtak sokkal jobbak; a Cloverfield ötletes volt, a Jurassic World szórakoztató, a 2014-es Godzillán érezni lehetett egy határozott rendezői víziót, de utólag felértékelődve még a melodrámás-logikaibukfences Tűzgyűrű is koherensebb tudott lenni a saját bugyuta világán belül, mint a Kong: Koponya-sziget. Ez a film most elcsúszott egy óriási banánhéjon, talán az épülgető Warner-szörnyuniverzum későbbi részei majd szépítenek. Jövőre ugyanis a tervek szerint jön a Godzilla újabb része, 2020-ban pedig összeeresztik a melák gyíkot a böhöm majommal. Most lenne igazán jó tizenkét évesnek lenni.
Ne maradjon le semmiről!