A Raw (Nyers) című film nem a brutalitása miatt felkavaró és megrázó, hanem mert bár csupa olyan dologról beszél, amiről sok más film is, ezt hihetetlenül hatásosan, egyéni és egészen sokkoló eszközökkel teszi. De azok andalító művészfilmek,

Mert a gusztustalanul naturalista részek mégsem egy horror kötelező kellékei, hanem egy érzékeny felnövéstörténet, egy egészen különleges coming of age film hatását megszázszorozó meghökkentések.

Nehéz pontosan fogalmazni, mert a néző akkor jár a legjobban, ha semmit, de tényleg semmit nem tud a Raw-ról, még azt az egyetlen egy szót sem – pontosabban főleg azt nem –, amelyikkel hirdetik. A fiatal, őrülten tehetséges elsőfilmes rendező, a francia Julia Ducournau ugyanis tökéletesen egységesen kezeli a film cselekményének felépítését és a mondanivalóját. A sztori egy fiatal, szűz állatorvostan-hallgató lány első egyetemen töltött napjait és szemeszterét követi, ezzel együtt pedig a felnőtté válásának folyamatát. És ezek az első hónapok úgy hatnak a lányra, mint egy hihetetlen erejű tarkón csapás, ami után az ember úgy elszédül, hogy már azt sem érti, mi történik vele.

Az egyetemi közeg olyan durva a gólyák számára, mintha egy őserdei törzsbe csöppentek volna; egyébként hiába van szó belga-francia filmről, pontosan olyan, a legkisebbek szívatásán, megalázásán és zaklatásán alapuló rendszert mutat be, mint amilyenről Magyarországon is ezernyi cikk született a nemi erőszakokkal és molesztálásokkal felturbózott gólyatáborok kapcsán. És a főszereplő lányban emiatt lezajló folyamatot pont olyan érthetetlennek, kiszámíthatatlannak és felforgatónak mutatja be a rendező, mint amilyennek azt ő érezheti. Ahogyan a lánynak fogalma sem lehet, hogy mi a franc fog történni vele, a testével, a lelkével, a személyiségével és a vágyaival a felfoghatatlan változások, az első szex, a radikálisan megváltozott, ráadásul a gyerekkor nyugalmához képest embertelenül erőszakosnak tűnő közeg hatására, úgy a néző is csak kapkodja a fejét, hogy mit lát és miért látja ezeket. És ez így is marad legalább a film feléig, de talán egészen a legutolsó, örökre a retinánkba égő, kitörölhetetlenül borzalmas képig.

hanem hétköznapi tapasztalatok felkavaróan közel hozott és túlnagyított ábrázolásáról. Premier plánban mutatott fanszőrgyantázásról, nyers nyúlvese-evésről, hólyagosra vakart, kiütéses testekről, egy hatalmas hajcsomó felöklendezéséről és hasonlókról. Amiket ráadásul lelkileg is felpiszkált állapotban kell végignézni, és ettől annyira elementáris a film hatása. Ducournau ugyanis hatalmas erővel ábrázolja már a gólyák valójában egy bizonyos határon belül maradó, akár még viccesként is megélhető vegzálását is, mint valami gyomorszorító thriller legvészjóslóbb jeleneteit. Nem is csak a hangvétel miatt, de azért is, mert a rendező elképesztően ért a kompozíciókhoz: telitalálat az ideghúrokon pengető aláfestő zene, tökéletes a sötétség és a túlfényezettség kontrasztjára épülő világítás, nagyon pontosan ki van találva, mikor, miből mennyit mutasson meg és rejtsen el a kamera, de még a jelmezek is rengeteget erősítenek a hatáson.

Így pedig a néző gyomra folyamatosan olyan apróra van szűkülve, mint a filmben a nyersen lenyelt nyúlvese, és Ducournau hibátlanul eléri, hogy átérezzük, amit le akar nyomni a torkunkon: az addigi (gyerek)élet elvesztésének érthetetlenségét, a felnőttség eleinte megzabolázhatatlan vágyakkal, sóvárgással teliségét, és a gátjait és maszkjait vesztett társadalommal való első igazi találkozás iszonyatát. De a film fele tájékán részben, végül pedig egészen kibontakozó fő ötlet annyira beteg, annyira felfoghatatlanul durva, hogy a néző nem tudja megállni, hogy ne egészen zsigerileg reagáljon rá.

Ez a továbbra sem elspoilerezendő alapötlet abszolút rímel a Raw hatásmechanizmusának fő hajtóerejére, a túlzásra és túlnagyításra. Van a filmben egy mondat, amit csak egy mellékszereplő kutyáról mondanak, és ami arról szól, hogy az állatorvosoknak azért kell elaltatniuk azokat az állatokat, amelyek már támadtak emberre, mert ha bejött nekik az akkor érzett íz, akkor újra meg fogják tenni, amit tettek. És tulajdonképpen ez a film tételmondata, csak ha metaforának vesszük és lefordítjuk a filmben történteket, akkor a támadást a szexszel, a testi vággyal érdemes kicserélni: innen nézve a Raw a testi vágyról (is) szól, annak a leküzdhetetlen erejéről, teljes személyiséget átalakító hatásáról. Meg a saját személyiségünk kamaszkori kereséséről és felvállalásának nehézségéről.

De ezeket a szinte minden coming of age filmben felmerülő kérdéseket a Raw a megszokotthoz képest egészen máshogy veri bele a nézőbe.

A film még egyszer látható a Titanic Filmfesztiválon, április 13-án 18:30-kor a Toldi moziban.