Egy jó figura bőven elég, aztán majd kanyarítunk köré valamilyen sztorit, kifizetünk egy csomó sztárt, hogy adják a hangjukat hozzá, és már kész is van az újabb animáció, amivel kaszálhatunk – így gondolkodhattak a Dreamworksnél, és nem is tévedtek sokat. A Bébi úr alapötlete ugyan egy cseppet sem eredeti, de legalább tényleg jó.

Az öltönyben járó, felnőttként viselkedő, beszélő és gondolkozó bébi, akit a felnőttek egy tök átlagos kisbabának látnak, már a Family Guyban is bevált. Stewie-ról csak a kutya, Bébi úrról pedig csak a bátyja tudja, hogy miféle szerzet is valójában. És ha a felnőtt nézőket 1999 óta elszórakoztatja egy felnőttlelkű bébi a tévében, akkor a gyerekeket is el fogja másfél órán keresztül a moziban.

A Madagaszkár-sorozat rendezője, Tom McGrath ezúttal Marla Frazee bestsellerét használta filmje alapjául. Az alig harmincoldalas képeskönyv a kis tesó érkezése körüli viharokat dolgozza fel, elég szokatlan formában. Ezt gondolták tovább most a Dreamworks verziójában. A hétéves Tim boldogabb már nem is lehetne: mindene megvan, ő a szülei szeme fénye, esténként három mesét, öt ölelést és egy külön, neki írt dalt kap lefekvés előtt. Érthető, hogy nem örül, amikor kiderül, hogy testvért kap. Pláne, amikor rájön, hogy ez a tesó egyáltalán nem olyan, mint a többi.

A Bébi úr világában a gyerekek gyárban készülnek, és kétféle sors várhat rájuk. Az átlagosak családokhoz kerülnek, míg a különlegesek maradnak a cégnél, és ha ügyesek, fényes karriert építhetnek. Bébi úr is ilyen különleges baba, aki lélekben mindig is felnőtt volt. Kávét vedel, kedvenc étele a szusi, a tőzsdei híreket bújja, és semmire sem vágyik jobban, mint egy előléptetésre. Így kerül Timék családjába: beépül, hogy teljesíthessen egy küldetést, ami nagyot dobhat a karrierjén. De nem csak az ő karrierje a tét: 

Tim erről persze nem tud semmit, ő eleinte csak azt látja, hogy lett egy tesója, aki ellopta tőle a szülei szeretetét. Ráadásul a szülőknek azon kívül, hogy a baba öltönyt visel, amit rendkívül cukinak tartanak, nem is tűnik fel, hogy Bébi úrral mennyi minden nem stimmel. Tim és Bébi úr eleinte hatalmas ellenségek, aztán, ahogy lenni szokott, kénytelenek összefogni. 

A Bébi úr egyik legnagyobb erőssége Tim és az ő végtelen fantáziája. Látjuk, hogy a legegyszerűbb kis kerti fogócskából is milyen hatalmas kaland kerekedik a fejében, hogyan színezi ki, írja át a valóságot a képzelete, ami egy percig sem pihen. A Bébi úr végig nagyon ügyesen játszik azzal, hogy a nagy kaland, a babagyár, a kutyusok világuralma valóban létezik-e, vagy csak az ő fejében. Hozzá képest maga Bébi úr (az eredeti verzióban Alec Baldwin, a magyarban Csankó Zoltán hangján) kicsit önismétlő karakter: nagyjából ugyanoda futnak ki a viccei, különösen a felnőtteknek szólók. Ezek általában a munkahelyi előrejutásról szólnak, ami eleinte tényleg vicces egy baba szájából, de később inkább fárasztó.

Ugyanígy a film akciójelenetei. Amíg Tim szárnyaló fantáziája elevenedik meg a víz alatt vagy az űrben, a látvány szuper, tele sok kis ötlettel, finomsággal. Később, különösen a Las Vegas-i fináléban viszont egyszerűen túltolták, nekem néha nehezemre esett követni, hogy mi is történik éppen.

Mondjuk a kettővel mellettem ülő tízéves így is kiszúrta, és szóvá is tette, hogy nem folyhat a baba nyála a papírra, ha egyszer nincs fölötte a feje.

A Bébi úr elszórakoztat, a gyerekeket sokkal jobban, mint a felnőtteket, de ez így is van rendjén. Érzelmileg viszont közel sem érint meg annyira, mint a zseniális Agymanók. Pedig elmondja nem is egyszer a tanulságot, amit egyébként tényleg nem lehet elég mélyen bevésni: attól, hogy több embert szeretsz, nem lesz kevesebb az egy főre jutó szeretetmennyiség. De a kaszához ez is bőven elég lesz: már most 220 millió dollárt kerestek vele, és messze még a vége.