Szelíd motorosok (1969)

Bár Nicholson 1956 óta játszott filmekben és tévésorozatokban, a nagy áttörés csak 1969-ben jött el. A sikerre viszonylag sokat kellett várnia, mégsem fordult meg soha a fejében, hogy mással foglalkozzon. Már 17 évesen lelépett otthonról, és az MGM képregényosztályán dolgozott mint kifutófiú, amíg színészmunkákat nem kapott. A Szelíd motorosok, Dennis Hopper első rendezése óriási közhelyekből építkező, mégis hangulatos film, aminek nagy sikere és kultusza lett. Nicolson pedig megkapta érte élete első Oscar-jelölését. A filmben Peter Fonda és Hopper két hippit alakítanak, akik egy sikeres kokainüzlet után a nyereséget szépen bepakolják motorjaik benzintankjaiba, és nekivágnak Amerika útjainak. Nicholson egy alkoholista ügyvédet játszik, aki csatlakozik a két hippihez.

Kínai negyed (1974)

Roman Polanski utolsó amerikai rendezésében Nicholson egy magánnyomozót alakít, akit egy féltékeny feleség bíz meg azzal, hogy nyomozzon a férje után. Ez vezeti aztán egy óriási ingatlanpanamához, és végül valami ennél is sokkal rosszabbhoz. A Kínai negyed sötét, cinikus mestermű, amit Nicholson az egyik legjobb munkájának tart. Annyira, hogy sok évvel később még egy folytatást is rendezett hozzá Cinikus hekus címmel (ezzel együtt három filmet rendezett összesen). A legenda szerint a színész annyira sokra tartotta Jake Gittes magánnyomozó szerepét, hogy emiatt nem vállalt sokáig semmilyen nyomozószerepet, mert nem érezte úgy, hogy bármelyik is felérhetne ezzel.

Száll a kakukk fészkére (1975)

Négy jelölés után Milos Forman filmjének főszerepéért kapta meg élete első Oscarját. Pedig ezt a szerepet csak azért kaphatta meg, mert előtte Marlon Brando, Steve McQueen, Gene Hackman, Burt Reynolds és James Caan is visszautasította az ajánlatot. Brando egyébként a barátja és a szomszédja volt, aki egy időben állítólag rendszeresen átjárt Nicholsonhoz kifosztani a hűtőt. Nicholson filmbeli figurája, McMurphy, a kisstílű bűnöző a börtön helyett az elmegyógyintézetet választja, de hamar kénytelen rájönni, hogy nem biztos, hogy jobban járt. Gyilkos küzdelembe kezd Ratched főnővérrel és végső soron az egész rendszerrel.

Ragyogás (1980)

Az eredeti regény szerzője, Stephen King utálta Stanley Kubrick rendezését, ami ettől még minden idők egyik legjobb horrorjaként vonult be a filmtörténetbe. A megjelenése után két Arany Málna-jelölést is kapott, Kubrick a legrosszabb rendező, Shelley Duvall pedig a legrosszabb színésznő kategóriában. Ma viszont akkora kultusza van, hogy dokumentumfilm is készült a Ragyogásban elbújtatott rejtett üzenetek megszállottjairól, akik nincsenek is olyan kevesen. Jack Torrace, a családjával a téli holtszezon idejére a világtól elzárt hotelba költöző, majd ott szépen becsavarodó és a családjára támadó író szerepét Nicholson legjobb alakításai között tartják számon. Maga a forgatás nem volt nagy élvezet a színész számára, Kubrick olyan gyakran változtatott a szövegen, hogy Nicholson egy idő után csak percekkel az adott jelenet előtt tanulta meg a saját sorait. És akkor még nem beszéltünk azokról a kínokról, amiket Shelley Duvall állt ki.

Becéző szavak (1983)

Nicholson állítása szerint már a forgatókönyv olvasásakor tudta, hogy ezért a szerepért Oscar-díjat kap. Ez nem kis jóstehetségre vall, mert a Becéző szavak elsősorban a két női főszereplő filmje, egy anya-lánya páros évtizedeket felölelő története. Nicholson az anya szeretőjét alakítja, egy volt űrhajóst, aki a nők drámái mellett inkább a humor forrása. A színész életében egyébként éppen az anyjával való viszonya az egyik legdrámaibb pont. 37 éves korában egy újságcikkből tudta meg, hogy aki addig a nővérének hitt, valójában az anyja, akit pedig az anyjának, az a nagyanyja. Mivel az anyja házasságon kívül, nagyon fiatalon esett teherbe, így akarták elkerülni a szégyent. Nicholson azt mondta, hogy bár megrázta az igazság, sokat tanult belőle, sok mindenre segített rájönni magával kapcsolatban. Mások szerint viszont erre a történetre vezethető vissza, hogy képtelen volt megbízni, és hűségesnek maradni a nőkhöz.

Az eastwicki boszorkányok (1987)

“Voltak időszakok az életemben, amikor tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok a nők számára. Most már nincs így, ez pedig szomorúvá tesz” - összegezte hetven feletti csajozási gondjait. A legenda szerint körülbelül kétezer szeretője volt, egyetlen feleségét, majd leghosszabb kapcsolatát, Anjelica Huston színésznőt is megcsalta. Bár fénykorában azt állította, hogy a rendőröknek és a barátnőknek muszáj hazudni, később jóval önkritikusabban nyilatkozott erről. Az eastwicki boszorkányok éppen ezért tökéletesen testhezálló szerep volt, az áhított férfi, aki három magányos nőt (Susan Sarandon, Michelle Pfeiffer és Cher) is magába bolondít, de akiről később kiderül, hogy maga a sátán.

Batman - A denevérember (1989)

Bár azóta jó sok Batman-filmet láttunk, köztük több igazán nagyszerűt, egyik Joker sem ért fel Nicholsonéval. Na jó, talán egy, Heath Ledgeré, amiről maga Nicholson is elismerte, hogy remek alakítás volt. Jack Nicholson Jokere beteg, perverz és végtelenül jó kedélyű figura volt, ebben a szerepben kedvére ripacskodhatott. Ez volt az egyetlen, amit a kritikusok időről időre felhoztak ellene: hajlamos túljátszani a dolgokat, imádja, ha ripacskodhat. A jók rendezők féken tudták tartani, de ebben az esetben erre nem volt szükség. Nicholson nagyon szeretett Tim Burtonnel dolgozni, imponált neki, hogy a nagy költségvetés és hírverés sem nyomasztotta a rendezőt, az egész forgatás alatt nyugodt és mosolygós tudott maradni. Nem is beszélve arról, hogy a filmmel annyit keresett, hogy a nagy műgyűjtő elmondhatta: megvan a következő Matisse ára.

Egy becsületbeli ügy (1992)

Az Egy becsületbeli ügy maga a hamisítatlan kilencvenes évek a korszak legnagyobb sztárjaival, Tom Cruise-zal és Demi Moore-ral. Na meg persze Nicholsonnal, aki egy olyan tábornokot játszik, aki megpróbálja két közlegény nyakába varrni a támaszpontján történt gyilkosságot. A film csúcspontja a híres tárgyalótermi jelenet, amiben a Cruise-Moore ügyvédduónak semmi nincs a kezében a tábornok ellen. Csak narcisztikus, önmagát tévedhetetlennek gondoló személyiségét fordíthatják ellene, remélve, hogy ő maga ismeri be, amit elkövetett. Nicholson megint egy hajszálra a ripacskodástól egy csodás monológban bukik el.

Lesz ez még így se! (1997)

Hatvanévesen ezzel a filmmel nyerte el harmadik Oscarját. A férfiak közt máig ő a csúcstartó: tizenkétszer jelölték, és háromszor nyert. Azt sem sokan mondhatják el magukról, hogy ötven éven át minden évtizedben jelölték őket Oscarra. Jack Nicholsonnak hihetetlen szerencséje vagy csalhatatlan szimata van, de idősebb korában is jobbnál jobb filmekben játszhatott. Míg pályatársai, Al Pacino, Robert De Niro vagy akár Dustin Hoffman hatvanéves koruk után alig kaptak vállalható főszerepeket, és sokszor teljesen színvonaltalan vígjátékokban voltak kénytelenek égetni magukat. Az embergyűlölő, kényszerbeteg, majd a szerelem és a barátság hatására lassan megváltozó író, Melvin szerepében Nicolson megint brillírozhatott.

Schmidt története (2002)

“Szeptember 11. után nem szóltam egy szót sem. Az összes létező álláspontot megfogalmazta már valaki, ehhez nem volt mit hozzátennem. Azt gondoltam: hozzuk a bohócokat! Eldöntöttem, hogy ezután a katasztrófa után egy ideig csak vígjátékokat csinálok”. Persze, hogy mit tekintünk vígjátéknak, az relatív, a Schmidt története például egy végtelenül szomorú helyzetből indul, és minden humora ellenére végig kesernyés marad. Nicolson egy friss nyugdíjas biztosítási ügynököt alakít, aki elveszti a feleségét, akivel amúgy is csak a megszokás tartotta össze. Felkerekedik, hogy részt vegyen a lánya esküvőjén, de a fizikai utazás mellett egy másik utat is bejár azzal, hogy elkezd leveleket írogatni egy általa támogatott afrikai gyereknek. Nicholsonnak egyébként öt gyereke született négy nőtől, élete legnagyobbnak mondott szerelmétől, Anjelica Hustontól viszont nem egy sem.

Minden végzet nehéz (2003)

„A közönség tényleg látni akarja majd ezeket az embereket csókolózni és szexelni?” - a stúdió vezetői állítólag így reagáltak Nancy Meyers ötletére, miszerint két hatvan feletti ember, Nicholson és Diane Keaton szerelmét (és szexuális életét) szeretné bemutatni. Végül mégis elkészült, és óriási sikert aratott a vígjáték, amiben Nicholson egy kicsit saját magát alakítja. Egy nőcsábász, aki lánya, sőt inkább unokája korabeli barátnőt tart, de már egyre nehezebben bírja a tempót. Szívinfarktust kap, és kénytelen a csaja anyjával tölteni az időt, amíg felgyógyul. Naná, hogy beleszeret, de eleinte úgy tűnik, hogy a rossz beidegződések erősebbek az érzelmeinél. Nicolsonnak a mai napig nem okoz gondot ráhajtani egy huszonéves nőre, ebben a szupervicces videóban például az látható, ahogy Jennifer Lawrence-nél próbálkozik:

A tégla (2006)

"Napszemüvegben én vagyok Jack Nicholson. Napszemüveg nélkül meg egy kövér, hetvenes pasi". A szigorúan piszkos ügyek Martin Scorsese-féle remake-jében, A téglában a maffiavezér szerepét állítólag nagyobbra és gonoszabbra íratta. Így játszhatta el (és egy kicsit megint túl) a kokainban fürdő, kurvázó, soha meg nem öregedő, napszemüveges genyót DiCaprio és Matt Demon mellett. Szerinte egy karakter megölhet bármennyi embert, attól még nem lesz érdekes. Ami a nézőket igazán zavarba tudja ejteni, az a figura szexualitása. Zavarba akarta hozni a közönséget azzal, hogy a szokásos öreg, bölcs, hallgatag és méltóságteljes maffiafőnökök helyett egy pojácát kapnak, aki bármit meg mer tenni. Ő már csak tudja: az ember, aki még Erzsébet királynő húgát is képes volt kokainnal kínálni.