Az Ó, anyám! (újabb csodás magyar cím, az eredeti Snatched volt) előtt fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Általában az előzetesek, a színészek, a rendező meg a sztori elég támpontot ad ahhoz, hogy nagyjából ki lehessen találni, milyen színvonalú termék vár a moziban. Ez esetben viszont össze voltam zavarodva, mert a trailerek nem sok jót ígértek, ahogy a történet sem. Egy anya és lánya, akik nem igazán csípik egymást, de azért elmennek együtt nyaralni, és “hihetetlen és elképesztően dilis kalandokat” élnek át Dél-Amerikában? Nem hangzott valami jól.

Másrészt viszont ez a komikus Amy Schumer második mozifilmje. Az elsőn, a Kész katasztrófán, ha nem is volt egy folyamatos röhögőgörcs, de azért jól lehetett szórakozni, a szokásos sablonvígjátékok közül mindenképpen kiemelkedett. És, lehet szeretni, nem szeretni, de tény, hogy Schumer ma Amerika egyik legfontosabb humoristája, aki egy csomó olyan dologgal tud és mer viccelni, amivel mások nem nagyon. Nők meg ugye pláne nem.

Aztán itt van Goldie Hawn, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legszerethetőbb komikája, aki 2002-ben úgy döntött, hogy neki elég volt a filmezésből. Sokkal elegánsabb azt mondani, hogy már kapok igazán jó szerepeket, semmi kedvem és energiám középszar filmekben játszani, inkább foglalkozom a családommal, mint olyan vígjátékokban égni szénné, amilyenekben Robert De Niro játszik. De

Szóval ez mégiscsak arra utalt, hogy lehet valami több is ebben a történetben.

Most, hogy már láttam a filmet, továbbra sem értek semmit. Nem értem, hogy Amy Schumer miért engedte ki ennyire a kezéből az irányítást. Ebben a filmben csak színésznő, sem a forgatókönyvbe (Katie Dippold írta, aki a női Szellemirtókat meg a Városfejlesztési osztály egyes részeit is), sem a rendezésbe (Jonathan Levine) nem szólt bele, pedig mindkettőben vagy egy csomó tévés tapasztalata. Néhány jelenetben, például rögtön a legelsőben azért így is visszaköszön a humora, meg az a mód, ahogy egyébként a jeleneteit felépíti. És nem értem, hogy Goldie Hawn mit látott ebben a bizonytalan anyaszerepben, ami annyira csábította vissza a munkába. (Persze ha csak simán nagyon unatkozott már otthon, az más.)

A főszereplő a harmincas Emily (Schumer), aki elveszti a munkáját, és még aznap a pasija is kirúgja. Egyre jobban megy ugyanis a zenei karrierje, hamarosan annyira sikeres lesz, hogy akár száz nőt is megkaphat, és nem csak Emilyt százszor. Mindezt egy zseniálisan vicces jelenetben közli, amit akár tízszer is meg tudnék nézni egymás után. Nem úgy a későbbieket,

Emilynek a szakítás kettős csapás, mert nemcsak egyedül maradt, de egy befizetett ecuadori nyaralással maradt egyedül. Jobb híján elviszi az anyját (körülbelül 5-10 perc, amíg az ember megszokja, hogy a hetvenkét éves Hawn kevésbé ráncos, mint a lányát játszó Schumer), aki már időtlen idők óta egyedül, pontosabban Emily bátyját kiszolgálva él. A mama irtózik mindentől, ami a komfortzónájából kimozdíthatná, a nyaraláshoz semmi kedve.

Az mégis remekül indul, legalábbis Emilynek, mert rögtön felszedi a szuperszexi James (Tom Bateman), akivel egy Dumb és Dumberszerű randin mélyül el a kapcsolatuk. (A film itt még mindig elég vicces.) Sajnos Jamesről kiderül, hogy átverte Emilyt, és igazából helyi emberrablóknak segít amerikai áldozatokat becserkészni. Anya és lánya fogságba kerül, innentől kénytelenek összefogni, hogy valahogy kiszabaduljanak, és a dzsungelen át hazajussanak. A sztoriban realitást keresni teljesen felesleges, Goldie Hawn szájfénye kétnapos dzsungeltúra után sem mozdul el, Amy Schumer meg minden kezébe kerülő fegyverrel vagy annak látszó tárggyal tűpontos.

Bár még viszonylag kevesen látták, az már látszik, hogy az Ó, anyámat! utálják a nézők és kritikusok is. Az IMDb pontszáma jelenleg döbbenetesen alacsony, 1,9, a Rotten Tomatoes kritikagyűjtőn pedig 36 százalékon áll. Részben értem is, hogy miért. A történet szinte értékelhetetlen, semmilyen szinten nem lehet izgulni a szereplőkért, a fordulatok többnyire bénák, a film ritmusa pocsék. Mégsem tudok ennyire haragudni az Ó, anyám!-ra mert, ami azok a viccek, amik mégis működnek benne, azok nagyon működnek. Lehet, hogy Goldie Hawn az olyan mondatok miatt vállalta el a szerepet, mint amikor azt mondja Schumernek:

Tudod kislányom, amikor apád elhagyott, azt hittem, hogy soha az életben nem fogok többet szexelni. És így is lett.

Amire viszont nincs bocsánat, az a filmbe mindenáron beleszuszakolt jellemfejlődés. Miközben az Ó, anyám! nagyon halványan, erőtlenül, de mégis mond valamit a mostani huszas-harmincas generáció lustaságáról, fásultságáról, vagy nem is tudom minek nevezzem azt, hogy elvagyunk a Trónok harcával meg az Instagrammal. De a készítőknek ez nem volt elég: mindenáron akartak valami borzasztó tanulságot, valami nemesebbet, így lett Emily karaktere a film végére tökéletesen hiteltelen. A bélférges részért pedig a pokol tüzén fog elégni a stáb.