Ha elmeséljük, hogy láttunk egy filmet, alapvetően két kérdéssel találkozunk: az egyik az, hogy ki van benne? Példál ha elmondanánk, hogy láttuk a cannes-i nyitófilmet, az Ismael szellemeit, ami ráadásul azért is érdekes, mert nemsokára itthon is bemutatják, akkor kezdhetnénk úgy, hogy benne van a filmben Marion Cotillard (ú, őt nagyon imádom, meg tök jó csaj is!), Mathieu Amalric (tudod, ő volt a Szkafander és pillangó, meg valamelyik James Bond-főgonosz), Charlotte Gainsbourg (aki volt a Nimfomániásban, az Antikrisztusban, meg egy csomó érdekes filmben, amik helyett mindig inkább egy Marvel-filmet néztünk meg).

Ja és hogyha őket el kellett magyarázni, akkor biztos, hogy a rendező, Arnaud Desplechin neve nem sokat mond, de ő a Cannes-i Filmfesztivál elég gyakori szereplője.

A másik fontos kérdés az, hogy miről szól a film?

És itt bajba kerülnénk.

Mert a film egyszerre szól:

• egy rendezőről, Ismaelről (őt játssza Amalric), aki képtelen folytatni a filmjét,
• egy szerelmi háromszögről a rendező, a volt felesége (Cotillard) és a mostani barátnője(Gainsbourg) közt,
• a volt feleség megcsalásairól, rejtélyes, 21(!) évvel ezelőtti rejtélyes eltűnéséről, halottnak nyilvánításáról, visszatérésről, a férfiak védelmező szerepéről, a rossz döntésekről, a hűségről, szexről, rémálmokról és halálfélelemről,
• eközben még egy fiatal srácról is szól, akit beszervez a francia külügy, hogy a diplomatájuk legyen, persze csak névleg, mert inkább a kémjük lesz, de erről az újdonsült feleség előtt titkolózni kell,
• na meg arról, hogy valójában ez a kémsztori csak egy fikció, mert erről csak a filmbeli rendező filmje szól,
• de valójában mégsem csak fikció, mert a külügyes srác valamennyire a rendező testvére is egyben,
• meg még arról is szól a film, hogy a begolyózó rendező inkább elmegy vidékre, tyúkokat tenyészt, a perspektíváról és a vallásról tart kiselőadást, aztán véletlenül belelő az őt meglátogató gyártásvezetőbe.

Nagyjából ennyi.

Jó, oké, könnyen lehet, hogy hülye az újságíró és egy szót sem ért a filmnyelvből, vagy képtelen értékelni az erős színészi jelenlétet. De ha végigmegyünk a szereplőkön, ott csak marógéppel készült figurákkal találkozunk: úgy képzel el egy sötét múltú francia rendezőt, mint aki csapzott, kiszámíthatatlan, bohém, minden nővel lefekszik, és csak úgy képes írni, hogy egyik kezében cigaretta, másikban egy üveg bor? Bingó!

A rendezett életet ígérő barátnő egy barna hajú, kissé prűd, de lojális asztrofizikus? Úgy van! És a múltbéli dévaj asszony pedig szókimondó, rejtélyes, aki egyszer táncolni kezd a szoba közepén, másszor meg meztelenre vetkőzik? Háromból három találat!

És ezen kívül még ott van az egész diplomata-kémkedési szál a saját szereplőivel: az a sztori néha megpróbál reagálni az aktuális történésekre, a rendező két nő közt őrlődésére, de valójában egy se füle-se farka krimit látunk olyan szereplőkkel, akikért nem lehet sem izgulni, sem utálni őket.

A rendező életét bemutató jelenetek tele vannak a szereplők arcáról készült szuperközeli képekkel, a térben és a kameraszögekben lévő fura ugrásokkal, színpadszerű helyszínekkel. Ha egy szereplő felcsattan, akkor ott néha kapunk valamilyen hangeffektet, ha rémálma van, akkor hangosan sikoltozzon vagy essen le az ágyról, ha pedig jön a zene, az bömböl, vonyít, sír, jobban, mint maguk a szereplők. Szóval látszik, hogy itt volt valamiféle koncepció (legyen minden hangsúlyos!), csak hát minek. Mert a film közben egyszer csak olyan érzésünk lesz, mintha öt befejezetlen vizsgafilmet néznénk, amiket keresztbe-kasul összevágtak. 

Persze a film téma- és formabősége, na meg túlzott hatásvadászata miatt akár sokan meg is találhatják benne egy-egy részt, ami kifejezetten tetszeni fog nekik. Próbálok nem igazságtalan lenni, és kiemelni a film jó pontjait a meztelen Marion Cotillardon kívül: egyes helyzetekben elég jó a humora, a kényes helyzeteket pedig nem kerüli meg, és a szereplők előbb-utóbb csak felteszik egymásnak a kényes kérdéseket, aztán végül egymás fejéhez vágják azokat.

És még ha nem is kerülünk pont ezekbe az élethelyzetbe (mert például egyikünk sem egy álmatlanságban szenvedő, tépelődő rendező, akinek a vidéki házában feltűnik a 21 éve eltűnt felesége, pont akkor, amikor egy rendes nővel végre jobbra fordulna az élete), azért az önsorsrontás és hazudozás én önzés néhány formája ismerős lesz mindenkinek.

Persze ettől még bőven negatívban marad a film, de felmerül a kérdés: akkor mégis miért egy olyan filmmel kezdték a fesztivált, aminek a végén a közönség szusszant egy nagyot, majd teljes csöndben és nagyon gyorsan próbálta elhagyni a sötét mozitermet? Egyrészt mert fontos volt, hogy francia filmmel induljon a 70. Cannes. Másrészt ott a star power: Mathieu Amalric is ismert színész, de Marion Cotillard és Charlotte Gainsbourg óriási húzónevek - elég csak az idei cannes-i magazinok címoldalára nézni.

De harmadrészt azért is indulhatott az Ismael a rendező, Arnaud Desplechin már hétszer volt a fesztiválon, a filmjei hasonló témákat boncolgatnak, és itt egy újabb, a szerelemről, a rejtélyekről és az önmarcangolásról szóló filmje, amiben ráadásul egyik kedvenc színésze is visszatér. Szóval egy kicsit olyan, mintha a francia Woody Allent néznénk, aki vissza-visszatér ugyanazokhoz a kérdéseihez, a férfi-nő viszonyokhoz, a belső kételyhez, a személyiségtorzuláshoz. Szóval képzeljük el az Agyament Harryt egy francia filmként, annak minden előnyével és hátrányával együtt.