Van abban valami szép, amikor gyerekfilmeket készítenek olyan rendezők, akiknek markáns kézjegyük van, ilyen volt az Elliott, a sárkány tavaly, vagy pár évvel ezelőtt A leleményes Hugó Martin Scorsese rendezésében. Az utóbbi főleg eszembe jutott, amikor Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol) legújabb filmjét, a Wonderstruckot néztem, nemcsak azért, mert ugyanúgy egy Brian Selznick-könyv adaptációja, hanem mert ugyanannyira nehezen passzol össze, hogy milyen egy rendező, és milyen az alapanyag. Mondjuk a kritikai reakciókat nézve lehet, hogy csak nekem van kőből a szívem.

A Wonderstruck két történetet mesél el párhuzamosan: az egyikben a hetvenes években az árva Ben a nagynénjénél lakik, és mindent meg szeretne tudni az apjáról, de senki nem árul el neki semmit. Amikor megtalálja a címbeli könyvet egy fiók aljában, elkezd nyomozni utána, de egy szerencsétlen baleset miatt megsüketül. Ez sem akadályozza meg abban, hogy felszálljon a buszra New Yorkba (ami a hetvenes években nem pont az volt, ami manapság), és megkeresse ezt a titokzatos könyvesboltot. A történet másik szálán, a húszas években a siket Rose megszökik a zsarnoknak tűnő apjától, hogy megkeresse álmai színésznőjét (Julianne Moore), szintén New Yorkban (ami a húszas években pont olyan, ahogy elképzeljük). A történetük találkozik, ez azért nem akkora spoiler azoknak, akik már láttak olyan filmet, amiben két sztori fut párhuzamosan.

Ami viszont meglepő, hogy Haynes pontosan úgy viszonyul ehhez a filmhez is, mint mondjuk a Carolhoz: csodálatos jelmezek, tökéletes díszletek, hibátlan styling, makulátlan kellékek. Csak éppen közben olyan az egész, mintha egy képeskönyvet lapoznánk (jó, oké, valahol erről szól a film), amihez ráadásul otromba aláfestő zene szól, hogy értsünk minden érzelmi baktatót. És nem mellesleg, hogy szóljon valami, amikor a halláskárosult szereplőink járnak-kelnek a világban. A Wonderstruck egészen merész húzása az, hogy egy jókora részében semmilyen beszéd nincsen, minden kommunikáció audiovizuális, és nem verbális. Amitől simán el lehet szenderedni.

Mert a Wonderstruck tényleg gyönyörű egyes pontjain, megvan benne a, izé, csoda, ahogy valaki kilép a saját kis burkából és meglátja a nagyvilágot, legyen az New York utcaképe vagy a természettudományi múzeum tárlata, vagy egyszerűen csak egy szép könyv vagy fotó. De végig az az érzés a filmben, hogy Haynest megint jobban érdekelte minden a felszínen, minden egyes apró részlet a szőnyegtől a csillárig, mint az, hogy miért is mondja el ezt a történetet. Amikor Ben és Rose sztorija összeér – ráadásul egy pocsékra maszkírozott Julianne Moore segítségével, a film egyetlen nagy tévedése –, akkor tulajdonképpen tanulság nélkül maradunk a sok véletlen egybeesés között, illetve egy egészen Wes Andersonos animációs betét után.

Szombat délelőtt a Screen Daily kritikusai szerint ez a második legjobb film a cannes-i versenyprogramban, és van olyan újságíró, aki szerint már itt elkezdődhet a Wonderstruck Oscar-kampánya. Abszolút megértem az érveiket: Haynes a Carol után megint egy csodálatos külsejű, andalgó tempójú, de széles közönség számára is érthető filmet készített, ami pont annyira kísérletezik, hogy mindenki megértse, de pont annyira egyszerűen követhető, hogy senki sem legyen magára hagyva. Szép, de szép dolgok egy múzeumban is vannak.