Lehetséges-e olyan helyzet, amikor nem mi vagyunk felelősek azért, ha véget vetünk valaki életének, és lehet-e, hogy a saját életünkért nem csak saját magunk felé tartozunk felelősséggel?

Ezekre a kérdésekre keresi választ, saját magától eléggé szokatlan módon és szokatlan formában a korábban leginkább a nemi vágy különféle szélsőségeit tanulmányozó François Ozon: egy fekete-fehér, száz évvel ezelőtt játszódó, kosztümös, történelmi tárgyú filmben, a Frantzban. A fenti, nagy dilemmák keltetőjéül az első világháború szolgál, pontosabban az annak vége utáni privát és nemzetközi feszültségek, amiket a francia filmrendező egy elegáns gesztussal a német szemszögből közelített meg.

Akármilyen szépek is a történelmi kosztümök, rögtön az első konfliktusnál felmerül, vajon miért kellett ezeket a témákat így eltartania magától, tőlünk és a jelenünktől Ozonnak? A magánbűnök mellé a közerkölcsök keretét ugyanis a mindent átható és elvakult idegengyűlölet adja: a németek a fiaikat a harctéren halomra ölő franciákat utálják, a franciák meg ugyanezért a németeket, és ugyanúgy nem jut eszébe senkinek egyes emberekben, és nem egy homogén, egyként bűnös masszában gondolkodnia, ahogyan az ma, száz évvel később is pont ugyanannyira általános és kedvelt népszokás. Száztíz percünk van agyalni a válaszon – mármint hogy miért kell a felszínen úgy tenni, mintha réges-régi kérdésről lenne szó, hogy legfeljebb metaforikusan lássák meg a mai korral való hasonlóságot az arra fogékonyabbak –, de hiába: a világháborús környezet csak eltartott kisujjú manírt ad a filmhez, mást nem.

Hiszen a lelki folyamatokat sem köti semmi se térhez, se időhöz. A főszereplő egy fiatal német nő, Anna, aki a háborúban elvesztette vőlegényét, Frantz-ot, és aki megismerkedik egy, az általános frankofóbia ellenére vakmerően Németországba utazott francia férfival, Adriannal, aki azt állítja, jó barátja volt Frantznak a háború előtt, és iszonyúan fáj neki, hogy elveszítette őt. De fokozatosan kiderül, hogy ez nem pont így van – bár az iszonyat meg a fájdalom mindenképpen igaz. Annának egyrészt azt kell mérlegelnie,

másrészt azt, hogy az öngyilkosság milyen mértékig lenne önzőség. Adriannak pedig azt, hogyan lehet együtt élni azzal, amire a háború kényszeríti az embert.

Az Annát játszó Paula Beer pedig mindezt igazán maradandóvá tudja tenni: arcjátéka olyan gazdag, jelenlétének olyan ereje van, hogy önmagában is folyamatosan képes feszültséget teremteni egyrészt azzal, amit megél, másrészt azokkal a rejtélyekkel, amik belülről feszítik. Partnere, Pierre Niney törékenysége és érzékenysége egyfelől érzékletes, másfelől viszont a tenyérbemászóság határait súrolja, szerencsére épp csak egy egész pici körömkefécskével.

Szóval Ozon témái – amelyeket egy Maurice Rostand-drámából és az azt 1932-ben adaptáló Ernst Lubitsch-filmből emelt át – érdekesek, érvényesek és jó drámai helyzeteket teremtenek, azaz olyan kérdéseket vetnek fel, amit a néző nem tud elintézni egy-egy egyszerű válasszal, muszáj gondolkodnia rajtuk. És Ozon jó érzékkel adagolja az információkat, dobja be az újabb és újabb dilemmákat ahhoz, hogy végig megmaradjon a feszültség, ha a ráérős tempójú, a szépelgés zsigerből elutasításával éppenséggel nem vádolható filmre azért egy kicsit túlzás is lenne az izgalom szót használni.

Így a film működik és hatni is tud, de mégsem csak a kosztümök távolítják el a kelleténél jobban a filmet a nézőjétől, hanem Ozon modorosságai is, amiket akár bénaságoknak is lehetne hinni, ha nem egy ilyen tapasztalt és sokat látott rendezőről lenne szó. Jó is lenne: jóval könnyebben megbocsátható egy-egy ügyetlenség egy-egy önnön szépségében gyönyörködve szemsarokba párásodott könnycseppnél.

Először ott válik a gyanússá, hogy Ozon semmitől, de tényleg semmitől nem fog visszariadni a költői hatás sulykolása érdekében, amikor nem elégszik meg azzal, hogy Anna utal arra, mennyire szerette is Frantz Paul Verlaine Őszi sanzonját, hanem el is szavalja a verset szépen, franciául, a kamerába pislogva, ahogy kell. Ezután már az is rögtön feltűnőbb, milyen némafilmesen eltúlzottak a nagy pillantások, vagy mennyire bántóan közhelyesek az olyan sablonok, mint a spontán kialakult himnuszéneklés, amibe egyre többen és többen kapcsolódnak be a kocsma közönségéből, egyesével felállva székükről, vagy a féltékenységében patkány módjára viselkedő férfi, akinek amúgy sem lett volna semmi esélye a nőnél. Még a formanyelvet is túl egyszerűen használja a rendező: a fekete-fehér kép mindig akkor vált színesbe, amikor megidézik a szeretett férfit, Frantzot, tehát a váltás semmi újat nem tesz hozzá semmihez, csak még egy eszközzel (túl)nyomatékosítja, ami addig is egyértelmű volt, hogy Frantz boldogsága = jó, Frantz halála = szomorú.

Az ilyen, nem is idegesítő, inkább egy picit elszomorító hibák azok, amik végül lehúzzák a mérleg piszkosabb nyelvét: a nem eget rengetően eredeti, de mindenképp érvényes gondolatok

ahelyett, amilyen a Frantz lett. Átgondolt, hatásos és végső soron kedvelhető – de mégis jelentéktelen.