Nem vagyunk biztos abban, mit látunk. A főcím lement, a zene szól, majd valami hússzínű, picit lüktető anyagot nézünk. A kamera elindul kifele, és az embereknek lassan leesik: A L-amant Double, Francois Ozon legújabb filmje egy vagina belsejével kezdődött, ráadásul egy nőgyógyászati eszközön keresztül. A cannes-i újságírók röhögnek, felhőkölnek, majd elkezdünk tapsolni. Pedig a vaginabelső csak az első kép egy nagyon-nagyon szórakoztató, izgalmas, röhejes filmből, ami ránézésre a kilencvenes évek pszichothrillereit, belülről pedig az igazi európai művészfilmeket idézi. Mintha Brian De Palma (Alibi test, Femme Fatale) legszebb napjait néznénk.

A huszonéves Chloét folyamatos hasfájása miatt az orvosa pszichológushoz küldi: a fiatal, megnyerő, kedves Paul segít neki, de egy idő után személyes okok miatt le kell passzolnia. Vágás, a pár új lakásba költözik. Chloé viszont egyre furcsábban viselkedik és egyre kevésbé vonzódik a törődő Paulhoz. Egy nap az utcán meglát egy férfit, aki kiköpött Paul, csak éppen más szakértelmű pszichológus. És már egy találkozó után rongyként bánik a nővel. Chloé viszont kezd a hasonmással, de semmi sem az, aminek látszik, akármennyire is elcsépelt ez a mondat.

Elcsépelt, de teljesen igaz, mert Ozon filmje teljesen olyan, mint egy hosszú, erotikus lázálom, amiben nem tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az éppen fantázia, valóság, álom, a háromnak a keveréke, vagy valami egészen más. Ugyanígy azt is nehéz megmondani, hogy egészen pontosan milyen filmet nézünk néha: egy erotikus drámát? Thrillert? Párkapcsolati szenvedést? Testhorrort? A jó hír az, hogy ezeket mind, egymás után. Ozon olyat húzott, mintha összelapátolta volna De Palma legszexibb filmjeit Verhoeven cinizmusával és Cronenberg orvosi hidegvérével, és az egészet a lehető legnagyobb giccsként tálalta volna. Nagyon működik, de el tudom képzelni azt, hogy valakit ez a sok különböző elem irritál. Engem egy percig sem.

Még akkor sem, amikor Ozon filmje nagyon szűkmarkúan bánik a magyarázatokkal, és amikor átmegy teljesen thrillerbe úgy, hogy a thrillerek legfontosabb elemét, a veszélyforrást hagyja ki. Vagy amikor már tényleg hosszú jeleneteket nézünk arról, ami egészen biztosan nem valóság. Vagy tényleg az? Tudja a fene, de én szeretem, ha ilyen pofátlanul manipulálnak csak azért, hogy összezavarjanak, a L'amant double (A dupla szerető) pedig ezt nagyon jól csinálja. Elsőrangú az operatőri munka, a zene, Marine Vacth igazi felfedezés a magával is hadilábon álló Chloé szerepében, Jérémie Renier meg parádés az ikerszerepben, amit tulajdonképpen csak a frizura, és a személyiség választ el egymástól.

Ozon filmje Joyce Carol Oates álnéven írt könyvének (Az ikrek élete) egy nagyon szabadon készült adaptációja, de senki ne gondoljon itt irodalomra, a L'amant double a filmről szól. Arról, hogy milyen képek kellenek, hogy megvezessenek minket, hogy mikor kell vágni, hogy összezavarjanak minket, és hova kell rakni a kamerát, hogy elveszítsük a térérzékünket. És pontosan hogy kell indítani egy filmet, hogy onnantól mindenkinek nyitva legyen a szeme egész végig. 

Azt szinte el sem merem mondani, hogy a film közepén van még egy hasonló kép, de az már egy vagina belsejéből.

A L'amant double tervek szerint idén Magyarországon is mozikba kerül.