A Warnernél is pontosan tudják, hogy hatalmas anyagi sikerek ide vagy oda, sem a Batman vs. Superman, sem az Öngyilkos osztag nem aratott osztatlan sikert a nézők körében. A miértet hagyjuk, ez a cikk nem elsősorban erről, hanem az eddigi, kritikailag rossz széria megszakításáról szól. Vagyis inkább a megszakítással való próbálkozással, mert hiába a nagy feminista lendület a háttérben, a Wonder Woman pont ugyanolyan szuperhősös eredettörténet, mint amiből láttunk már két tucatot.

Az eddigi Warner/DC-filmeket Zach Snyder regnálása óta ugyanazzal vádolják: előrébb helyezi a stílust a tartalomnál, miközben filmről filmre derül ki, hogy a sötét, szürkés, nyomasztó világ nem feltétlenül áll annyira jól mindenkinek csak azért, mert Batmannek bejött. Azonban a kasszák nem hazudnak, a Warner/DC a folyamatos kritikák ellenére hatalmasakat szakít a pénztáraknál, és olyannyira ragaszkodik a stúdió Snyder víziójához a nagy ellen-Bosszúállók (Igazság ligája) összekalapálása miatt, hogy a rendező még a saját lánya öngyilkossága után is hetekig dolgozott a hatalmas, többfilmes projekten. Mindezt úgy, hogy Snyder neve egyre inkább válik valamiféle negatív kicsengésű védjeggyé, mint történet ez Michael Bayjel vagy M. Night Shymalannal.

Éppen ezért volt annyira izgalmas, hogy az Igazság ligája (Batman, Superman, Wonder Woman, Flash, stb.) előzeteseként Wonder Woman saját szólófilmet kap, méghozzá 1941-es első képregényes felbukkanása óta először. Ez pedig az első alkalom, hogy a 2000-es években elkezdődött szuperhősmánia kitermel magából egy olyan filmet, aminek női hős a főszereplője. (A 2004-es Macskanőt valószínűleg minden érintett szeretné elfelejteni, az emberek többségének sikerült is.)

2017-ben ez különösen fontos és érzékeny téma, hiszen Hollywoodot is egyre több kritika éri a nem egyenlő fizetések, a nem egyenlő képernyőidő, a nem egyenlő mértékű dialógusmennyiség, és úgy általában a férfiak és nők közti egyenlőtlenségek miatt. Nyilván a stúdió is érezte, hogy most meg lehet fogni ezt a társadalmi trendet, és a Wonder Womant arra a Petty Jenkinsre bízták, aki eddig mindössze a 2003-as A rém című filmet készítette el, azon kívül kizárólag tévéfilmeket vagy sorozatokat rendezett (Arrested Development, Entourage). Meg is kezdődött az egész pofás trailerek után a hype, hogy ez lesz majd a DC feminista válasza arra a kolbászparádéra és/vagy virslipartira, ami a Marvelnél történik 10 éve. És ezzel egyébként semmi gond sincs, mert ha a Wonder Woman egyvalamit bebizonyított, az az, hogy sokkal több el nem mesélt történet lapul a köpenyes női hősök oldalán, mint a férfiakén.

Ezzel együtt a Wonder Woman egy fokkal sem jobb vagy rosszabb, mint a korai Marvel-filmek. Ez is egy eredettörténet az amazonok világáról, a kis Dianáról, akinek már a puszta létezése sok titkot rejt, és arról, hogyan kapcsolódik a görög mitológia az első világháborúhoz. Igen, ez tényleg a film központi eleme, nem én találtam ki.

Ami a film előnye, hogy az első Thorhoz és Amerika Kapitányhoz hasonlóan zseniálisan vezeti be az idejéből, világából kiesett embert a mi civilizációnkba. Ez egy meglehetősen magas labda, amit könnyű izomból lecsapni, de Jenkinsnek annyiban jobban sikerült, hogy Gal Gadot egyszerűen tüneményes, ahogyan egyszerre harci amazonként és megszeppent ifjú hölgyként próbál alkalmazkodni az új környezethez. Az izraeli hadsereget is megjárt Gadotnak nemcsak Wonder Woman karaktere áll tökéletesen, hanem ez az elveszett földönkívüli szerep, amire rengeteg apró, de vicces geget építettek fel. És végre nem valami izmos férfi csodálkozik rá arra, hogy a sör mennyire jó dolog, hanem egy izmos nő bénázik magassarkúban, csodálkozik rá a férfiak és nők kapcsolatára, és ájul el attól, hogy a fagyi mennyire király. Még különösen erős jelenet, és talán a legszimbolikusabb az egész filmben, amikor Chris Pine megérkezik a nők világába, majd aztán eljutnak oda, hogy Gadottal együtt elszöknek. Édesanyja rajtakapja őket, de végül áldását adja, hogy a már megnőtt pici lánya világot lásson. Képtelenség volt nem arra gondolni, hogy ilyen lehet megélni egy lányát egyedül nevelő anyának, amikor az első képbe kerülő pasi (Pine esetében ez tényleg szó szerinti) hatására azonnal ki akar repülni a fészekből. Ez az élet rendje, de mégis nehéz a döntés.

De itt véget is ér minden olyan genderügyi elemzés, amit a filmet övező buzz miatt kénytelenek voltunk érinteni. Ugyanis a Wonder Woman mindezek mellett csak egy olyan szuperhősfilm, amiben minden csavart láttunk már. És képileg kifejezetten elkeserítő. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy Snyder miért nem érzi, hogy lehet, valami zseniális víziójú csávóként kezelik évek óta, de pont a víziója miatt válnak egy idő után nézhetetlenné a DC-filmek. A film kétharmadánál ugyanis eljutunk oda, hogy este, sötétben, szürke és fekete pacák elmondják, mi történt az előző két órában, és mi fog történni a maradék félben. A töke ki van az embernek ezzel, mert alapvetően a Wonder Woman tele van zseniális akcióval (különösen a nácik vs. amazonok rész ütős), jó humorral, és Chris Pine kifejezetten jót tesz a hangulatnak, de aztán jön a kötelező snyderizmus, és minden elromlik.

snyderizmus: Amikor a film kétharmadánál egy sötét sarokba ülteted a sztorit, hogy a főszereplők a nézők szájába rágják az eddigi történéseket és azoknak hatásait. Általában este történik, kevés megvilágítással, a mondandók nagy része pedig vagy belső dilemmát és fájdalmat ír le, vagy hősi klisék legbénább közhelyeit jelenti.

Kicsit sajnálom is Patty Jenkinst, mert például az amozonok világa sokkal jobban érdekelt volna, de azon túl, hogy rájöttek, hogy férfi csak az utódnemzéshez szükséges, az élvezethez nem, más nem igazán derült ki erről az izgalmas világról. Helyette valamit éreznünk kellett volna egy Méreg Professzor nevű nő miatt, illetve százszor az arcunkba tolták, hogy a háború maga a pokol, de őszintén szólva ott rontották el a fókuszt, hogy nem a Pine és Gadot közti remek kémiára, illetve a kifejezetten kreatív akcióra figyeltek, hanem megint megpróbáltak mélyvíznek eladni egy felfújhatós gumimedencét.

Éppen ezért baromira indokolatlan a két és fél órás játékidő, hiszen úgy alsó hangon 30-40 perc felesleges dumálást meg érzelgősséget ki lehetett volna vágni belőle. Nem lesz attól mélyebb, komplexebb, grandiózusabb egy film, ha ennyire elnyújtják ahelyett, hogy szavak helyett a tettek görgessék a cselekményt. Ezt vagy nem értik a Warnernél, vagy valamiért direkt barmolják szét a saját filmjeiket azzal, hogy pár remek jelenet közé nevetségesen közhelyes és felesleges társalgásokat raknak. Kár érte, mert Gal Gadot tényleg tökéletes Wonder Woman, és az idiótasága ellenére még azt is megbocsátottam a filmnek, hogy a belga harcmezőn rohangál többek között egy indiai kém meg egy indián (!!!) csempész, akik pont annyira illeszkednek ebbe a világba, mint Chris Pine egy kizárólag nők lakta szigethez.