A The Big Sick című filmben egy független filmes mutatja meg, hogy még mindig lehet hatásos romantikus komédiát csinálni, méghozzá úgy, hogy élet, halál, bevándorlás és beilleszkedés kérdése is előkerül benne, és egyik sem közhelyesen. Talán majd nálunk is bemutatják.

Az 1978-ban indult Sundance a világ legmenőbb független filmfesztiválja, melyet Amerikában, egész pontosan a Utah állambeli Park Cityben rendeznek meg évente, de 2012 óta már Londonban is van egy kistestvére. Itt is levetítik az amerikai fesztivál legjobb filmjeit, tiszteletüket teszik az alkotók közül is páran, és még a fesztivál fővédnöke, Robert Redford is megjelenik néha.

Az idei londoni Sundance-en volt szerencsém látni a januári fesztiválon nagy sikerrel bemutatott The Big Sicket (magyarul kb. A nagy betegség), melyet most nyártól játszanak majd a mozik is több országban, nálunk még nem tudni, hogy lesz-e forgalmazója. Pedig a film rendezője, Michael Showalter egyre népszerűbb komikus, a producere pedig Judd Apatow, akinek itthon is számos filmjét vetítették sikerrel A 40 éves szűztől a Felkoppintváig.

Fontos azonban leszögezni, hogy a Big Sick nem Apatow filmje, hanem Showalteré, és jóval komolyabb is egy tipikus Apatow-vígjátéknál. A film ráadásul igaz történet alapján íródott: a pakisztáni születésű komikus, a főszerepet is játszó Kumail Nanjiani (többek között a Silicon Valleyből ismerhető) és felesége megismerkedése történetét meséli el.

Bár az előzetes alapján lehetett egy olyan érzésünk, hogy a bevándorlók beilleszkedési nehézségei és a multikulturális társadalom problémái játsszák majd a főszerepet, ez nem teljesen igaz, és a film működik hagyományos romantikus komédiaként, melyben a sztori több rétegét is megmutatják.

Nanjiani egy fiatal, tehetséges standupost játszik (az ifjúkori saját magát!), aki Chicagóban lép fel esténként barátaival (őket is ismert, Saturday Night Live-komikusok játsszák, mint Bo Burnham és Aidy Bryant), és egy ilyen estén ismerkedik meg Emilyvel (Zoe Kazan), akivel összejönnek ugyan, de a kapcsolatuk mégis felszínes marad, köszönhetően Nanjianinak, akit a családja nyomaszt azzal, hogy csakis pakisztáni lányt vehet feleségül, ő pedig be sem meri vallani nekik, hogy egy fehér lánnyal jár, épp elég konfliktusforrás a standupos karrierje, ahelyett, hogy orvos vagy legalább ügyvéd lenne.

A film akkor indul be igazán, amikor Emily előbb szakít vele, miután rájön az igazságra, majd egy rejtélyes betegséggel kórházba kerül, ahol mesterséges kómában tartják. Nanjianinak azonban egy véletlen folytán lehetősége lesz, hogy megmutassa, mégsem olyan éretlen és önző alak, mint amilyennek addig tűnhetett, és mindezt pont Emily szüleinek bizonyíthatja be.

Az a furcsa helyzet áll elő így, hogy a film hangsúlyos részei nem is Nanjiani és a barátnője, hanem utóbbi szüleivel kialakult kapcsolatát mutatják, így aztán nem is Kazan, hanem az Emily anyját alakító Holly Hunter lesz a valódi női főszereplő. Hunter - aki most egy az egyben úgy néz ki, mint Isabelle Huppert - szerepe persze hálásabb is, de tényleg övé a film legerősebb alakítása, bár a férjét játszó Ray Romano (Szeretünk Raymond) is új arcát mutathatja meg.

Az ő karaktereikből látszik igazán, hogy a Big Sick több egy sablonos Apatow-vigjátéknál, de találóan mutatja Nanjiani családi hátterét is, és új szempontok szerint mutat be egy olyan konfliktust a hagyományhű első és az új kultúrához hasonuló második generációs bevándorlók között, amelyről már készült jó film korábban (A Kelet az Kelet).

Vannak persze viccesen előadott részletek előítéletekről és egyebekről (“Mit gondol szeptember 11.-ről?” “Elvesztettük a tizenkilenc legjobb emberünket” - válaszolja blazírtan Nanjiani, aki már fel se veszi, ha leterroristázzák), de a Big Sick tényleg hagyományos romantikus komédia leginkább, amin sokszor lehet nevetni, a végére pedig tényleg torokszorító is tud lenni, mint egy patikamérlegen kimért hollywoodi film. Csak azoknál mégis sokkal igazabbnak hat, és nem feltétlenül azért, mert igaz történet alapján készült.