Talán merész a címbeli kijelentést leírni június végén, de a Nyomd, bébi, nyomd tényleg ritka vagány mozi. Másrészt meg nincsenek illúzióim Hollywood kilúgozott Páncélba zárt szellemmel, ijesztően béna Alien-folytatással és álmosító Arthur-feldolgozással megvert idei filmtermését illetően. Szóval a Nyomd, bébi, nyomd (eredetiben Baby Driver, jó, hát ezt tényleg nehéz volt értelmesen magyarítani két hónappal a Bébi úr után) olyan film, amiben minden összeklappol, és érezni, hogy azért, mert az utolsó beállításig, az utolsó taktusig tökéletesítgette az író-rendező Edgar Wright.

Wright régóta készült erre a filmre fejben is – több mint két évtizede érlelte a sztorit – és ujjgyakorlatokkal is. 2003-ban rendezett egy videoklipet a Mint Royale zenekarnak, amiben Noel Fielding komikus (az IT Crowd Richmondja) táncol egy autóban – ez mostani mesterműve első próbájának is tekinthető. Aztán egy évvel később a Haláli hullák hajnalában megnézhettük, hogy a szereplők a Queen Don't Stop Me Know című számára intéznek el egy zombit, és a vágás követi a dal ütemét. A Nyomd, bébi, nyomd mind a 113 perce ilyen klipekre és jelenetekre van felfűzve, olyan érzékkel és eleganciával, hogy a moziból kikóvályogva az ember legszívesebben azonnal újranézné az egészet.

A zenére vágott filmet a sztori is kiszolgálja, és ezzel Wright ügyesen ki is bújik öncélúság vádja alól (szemben például a Birdmannel, ami szintén technikai brillírozásra épített). A főhős egy Baby nevű hallgatag srác, akinek egy gyerekkori trauma óta sípol a füle, és ez a betegség sokkal elviselhetőbb, ha zenét hallgat. Ami azért pikáns, mert Baby egy gengszterfőnök állandó sofőrje, és úgy vezet végig bank- és postarablásokat, hogy csutka hangerőn üvölt a fülesében Dave Brubeck vagy éppen a Queen. És ennek ellenére – vagy éppen ezért – ő a legjobb a rendőrök lerázásában, nem csoda, hogy a bandavezér ragaszkodik hozzá. És ez az egyik konfliktusforrás, mert Baby meg éppen felhagyna a gengszterléttel, aztán döntését katalizálja a másik konfliktusforrás: egy lány, akibe bele lehet szeretni.

A Cornetto-trilógiát (a Haláli hullák hajnala mellett a Vaskabátok és a Világvége) jegyző Wrighttól megszokhattuk, hogy szokványos alaptémákat kicsit kiforgat, és ezúttal is ez a helyzet. A könnyed szajrévadász film egy ponton komorba fordul, Baby bűntársai pedig néha egészen meglepő fordulatokat villantanak, de ez csak jól áll a filmnek. Wright magabiztosan kézben tart mindent, tudja, hogy Bill Pope képeiből hogyan lesz Jonathan Amos és Paul Machliss vágóasztalán olyan cselekmény, amit ő elképzelt, ráadásul ritmusra. (Jut eszembe, a 2010-es Scott Pilgrim a világ ellent is Wright rendezte, és a zene abban is fontos szerepet játszott.)

És bár ez nem feltétlenül olyan film, amit a színészek visznek el a hátukon, nyilván segít, hogy szinte kivétel nélkül nagyon jók. A kicsit rejtélyes Babyt a Csillagainkban a hiba Gusjaként megismert Ansel Elgort alakítja példás visszafogottsággal, a szórakoztatóan hangyás gengszterek kattantsága többek között Jon Hammnek és Jamie Foxxnak köszönhető, a nagyfőnök pedig Kevin Spacey, aki... hát, Kevin Spacey. Egyedül Lily James halványabb Baby barátnőjeként, illetve általában is a szerelmi szál a film gyenge pontja – nekem kicsit zavaró volt az idealizáltsága, de igazából hamar túl tudtam tenni magam rajta.

A Nyomd, bébi, nyomd úgy kellett ebbe a nyárba, mint a lüktető lábcin Barry White Never Never Gonna Give You Up című dalába. Megmutatta, hogy egy jó akciófilmhez nem több konténer CGI  kell meg ismert brandek erőltetése a vállalhatatlanságig, hanem koherens cselekmény, szórakoztató karakterek és egy jól megvalósított rendezői vízió – ki gondolta volna? És szerencsére a film szinkronja is teljesen rendben van, viszont érdemes lehet eredetiben is megnézni a filmet, mert ebben az esetben az biztosan izgalmasabb (egy ponton például Kevin Spacey hangjából készül remix, csak ennyit mondok). Wright amúgy még csak 43 éves, van benne még pár jó évtized Hollywoodban, és simán a legnagyobbak közé kerülhet ezalatt. A Nyomd, bébi, nyomddal nagy lépést tett ebbe az irányba.